SZALAI MIKLÓS:

Cionizmus, neológia, ortodoxia A magyar-zsidó identitás dilemmái a két világháború közötti Magyarországon Bevezetésként Neológia és ortodoxia A cionista világmozgalom a két világháború között A magyar cionista mozgalom 1919-1938 között A cionizmus és a neológia vitája A magyar cionisták és az ortodoxia Záró gondolatok

Bevezetésként

A magyar zsidóság életében a dualizmus korszaka alapvetően a felemelkedés korszaka volt. Az 1868-as emancipáció, majd az 1895-ben kivívott recepció megteremtették a zsidók teljes állampolgári egyenjogúságát a nem zsidókkal, és a zsidó vallást mint felekezetet is közelebb hozta a többi történelmi felekezettel való egyenjogúsághoz. (még ha a recepció folytán elnyert "bevett vallás" státus nem is jelentette ennek a teljes megvalósulását, hiszen például a zsidó hitfelekezet továbbra sem nyert a történelmi keresztény egyházakéhoz hasonló képviseletet a főrendiházban.) Igaz - a társadalmi élet bizonyos területein, mindenekelőtt a dzsentri és a dzsentroid mentalitású úri középosztály által uralt szférákban, így a vármegyei és állami bürokráciában és a hadseregben - továbbra is érvényesült bizonyos fajta - természetesen nem jogi, hanem hallgatólagos - diszkrimináció a zsidósággal szemben. Az is igaz, hogy a tiszaeszlári vérvád, az 1875-1890 között némi tömegbázisra és parlamenti képviseletre is szert tévő Istóczy-féle antiszemita mozgalom, valamint az 1895-ös egyházpolitikai küzdelem során a klerikális tábor kampányának antiszemita felhangjai egyaránt megmutatták, hogy ez a viszonylagos biztonság és felemelkedés törékeny: széles társadalmi rétegek ellenérzésével találkozik. Azonban az emancipáció "visszavételére" komolyan ezek az erők sem gondolhattak, s nem volt irracionális az a reménység, hogy a művelődés előrehaladásával, a modernizációs folyamatokkal ezek a jelenségek fokozatosan el fognak tűnni, a jogi emancipáció valóságos társadalmi emancipációvá fog fejlődni. Ugyanakkor pedig a dualizmus Magyarországának tőkés modernizációja - amelyben a zsidóság kereskedelmi, vállalkozói és hiteltevékenysége döntő szerepet játszott - megteremtette a zsidóság életszínvonala növekedésének és felfelé irányuló mobilitásának gazdasági alapjait. Nemcsak jelentős vagyonra tettek szert a magyar zsidóság egyes rétegei, nemcsak fontos állami és politikai posztokat töltöttek be ekkor már képviselői, hanem a felsőbb társadalmi osztályokba való befogadás folyamata is megkezdődött - amit bizonyít a vegyes házasságok növekvő száma éppúgy ,mint a zsidó nemesség és főnemesség létrejötte ebben a korszakban. Mindez mélyen érintette a zsidóság belső életét is. A hitközségek középkori szervezete helyett a zsidóság az emancipáció viszonyai között kibontakozó újszerű vallásközösségi életnek megfelelőbb modern felekezeti formákat alkotott. Az 1868-as nagy kongresszuson kialakult a modern magyar zsidóság három nagy irányzata: az istentiszteleti formákban bizonyos újításokat alkalmazó, s általánosságban a rituálét kevésbé szigorúan vevő neológia, a minden vonatkozásban szigorúan a rabbinikus hagyománynak a Sulchan Áruchban rögzített álláspontjához ragaszkodó ortodoxia, és a vitás kérdésekben a szokás rögzítette korábbi állapotokhoz ragaszkodó ún. status quo hitközségek. A két nagy irányzat létrehozta a maga az egyes hitközségek fölött álló képviselőtestületeit és jogi szerveit, amelyek a hitfelekezetet az állam felé képviselték: a neológ hitközségek községkerületekbe és a fölöttük álló Országos Irodába tömörültek, az ortodoxiának csak országos képviselőtestülete és központi irodája volt. (A status quo hitközségek csak az első világháború után alakitottak egységes szervezetet) A modernizált intézményrendszer mellett megszületett – a neológiában – a modern zsidó hittudomány és lelkészképzés központja: az Országos Rabbiképző Intézet, valamint a modern felekezeti sajtó. Ugyanakkor a zsidó identitásnak nem csak új formái születtek meg e korszakban, hanem egyszersmind felbomlása is elkezdődött. A dualizmus kora volt a magyar történelemnek az a korszaka, amikor a magyar zsidóság asszimilációja a legközelebb jutott a megvalósuláshoz. 1867 előtt az asszimiláció csak egyéni kivételt jelentett a magyar zsidóságban. A széles zsidó rétegek 1867 után bekövetkezett társadalmi felemelkedése viszont általában egyet jelentett a vallási gyökerektől, a zsidó hagyományoktól való eltávolodással is. Egyfelől ugyanis a magyar felső- és középosztály minden liberalizmusa ellenére sem volt annyira toleráns, hogy az etnikai-vallási gyökerekhez, a vallásos életformához erőteljesen ragaszkodó zsidókat is befogadja, másfelől a társadalmi felemelkedés rendszerint megkívánta – és egyszersmind magával is hozta – a magasabb műveltségi szint elérését. A középosztályi és felsőbb körökbe való beilleszkedés igénye és a magasabb műveltségi szint viszont általában magával hozta az ősi hagyományokon alapuló vallási törvényrendszerbe vetett hit megrendülését. Éppen ezért a kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszak egyszerre jelentette a magyar zsidóság jelentős rétegeinek társadalmi felemelkedését és a zsidó gyökerektől, a zsidó kultúrától való eltávolodását. Akadtak természetesen ez alól kivételek: voltak mélyen vallásos és ugyanakkor művelt és gazdag zsidó családok is, de az általános tendencia a zsidóság olyan módon való rétegződése volt, hogy kialakult a magyar zsidóságnak egy művelt és vagyonosodó, de zsidóságát egyre inkább feladó, valamint egy szegény és mélyen vallásos rétege. A kettő közötti szakadékot mélyítette a – a korszak antiszemitái által jelentőségén felül eltúlzott – galíciai bevándorlás: a szegény és mélyen vallásos zsidók tömegeinek letelepedése elsősorban az ország északkeleti régióiban. A magyar zsidóság e két csoportja, és a köztük elhelyezkedő számos átmenet elkülönült egymástól földrajzilag is. A csak neológ módon vallásos, vagy kikeresztelkedett zsidóság egyértelműen magyarnak érezte magát, egyesek közülük kifejezetten átvették a magyar dzsentri és középosztály szokásait, sőt, akadtak "önantiszemita" zsidók is, akik - főleg a még nem asszimilált, ortodox zsidókkal szemben - az antiszemitizmus jelszavait is hangoztatták. A dualizmus korának a kiegyezés óta elért valós gazdasági-modernizációs eredményekre támaszkodó, mindazonáltal mégis sokszor alaptalan nemzeti önelégültsége, délibábos hurrá-hazafisága, nemzetiségellenes sovinizmusa sok zsidó értelmiségit is magával ragadott - jóllehet sokszor zsidó származású értelmiségiek (például Jászi Oszkár) álltak ugyanezen mentalitás baloldali, polgári radikális és szocialista kritikájának élvonalában is. A magyar zsidók nacionalizmusa odáig terjedt, hogy Kohn Sámuel főrabbi, orientalista megalkotott egy olyan (egyébként tudományosan bizonytalan) tudományos elméletet, amely szerint a magyar zsidók etnikailag tulajdonképpen nem az ókori zsidóságnak, hanem a magyarsághoz a honfoglalás előtt Etelközben csatlakozott zsidó hitre tért kazároknak a leszármazottai, s így vérségileg is inkább a magyarsághoz tartoznak. Az első világháború és a két forradalom, majd az ellenforradalom lezajlása után a megmaradt Magyarország zsidóságának élete alapvetően más keretek között folyt, mint az első világháború előtt. Egyrészt ugyanis az országban hatalmon lévő "keresztény-nemzeti" rendszer, melynek kontinuitását – többek között – Horthy Miklós kormányzó személye biztosította, szakított az első világháború előtti Magyarország liberalizmusával, felekezeti toleranciájával. Az ellenforradalom rendszere - jóllehet a fehérterror szélsőségeitől, nem kis részben a nemzetközi közvélemény nyomásának hatása alatt - néhány év alatt megszabadult - konszolidált formájában is megőrizte kontinuitását kezdeti ideológiájával, a "szegedi gondolattal", amelynek egyik legfontosabb elemét alkotta az antiszemitizmus. A keresztény-nemzeti "kurzus" félhivatalos antiszemitizmusának a legfontosabb, a konszolidáció éveiben is megmaradt eleme a "numerus clausus", a zsidó vallású diákok egyetemi tanulmányait rendkívül megnehezítő törvény volt, amely a magyar zsidó fiatalok ezreit kényszerítette arra, hogy külföldön folytassák tanulmányaikat –sokszor nagyon nehéz anyagi viszonyok között. De a numerus claususon kívül a rendszer "szegedi" gyökereivel való kontinuitást jelentette sok, az első időszak militáns antiszemita propagandájában, néha kilengéseiben is aktívan résztvevő politikus (közülük a legfontosabb Gömbös Gyula, aki a Bethlen-konszolidáció alatt ugyan egy ideig ellenzéki pártvezér volt, később azonban államtitkári és miniszteri posztokat töltött be) közszereplése és az is, hogy az antiszemitizmus érvei, retorikája fel-fel bukkantak sokszor hivatalos és félhivatalos kiadványokban is. De a magyar zsidók egyébként is úgy érezték, hogy a rendszer társadalompolitikája, mindenekelőtt az ellenforradalom által a "keresztény" kisipar és kiskereskedelem pártolására létrehozott "Hangya" szövetkezetek működése szintén ellenük irányul, továbbá hogy az állami állások betöltésénél és különösen a hadseregben szisztematikusan diszkriminálják őket a numerus clausustól függetlenül is. Röviden: a magyar zsidóság az ellenforradalmi rendszer legkonszolidáltabb éveiben sem érezhette magát olyan biztonságban, mint a dualizmus Magyarországán. Mindig tartania kellett attól, hogy az ellenforradalmi rendszer burkolt antiszemitizmusa nyílt formát fog ölteni, jóllehet ez a veszély csak korszakunk végén vált valóra. Magától értetődően a két világháború közötti magyar zsidóság alapélménye a dualizmuskori Magyarország, a "boldog békeidők" liberalizmusának, felekezeti türelmességének és prosperitásának az elvesztése volt, s ez az alapélmény határozta meg a zsidó identitás vállalásának (vagy éppenséggel nem-vállalásának) különböző formáit is.

fel

Neológia és ortodoxia

A megmaradt országrészen élő zsidóság alapvetően másként oszlott meg felekezetileg, mint a dualizmuskori Magyarország zsidósága. Elvesztek az ortodoxia nagy – felvidéki és kárpátaljai – centrumai s a megmaradt országrészen egyértelmű, döntő többségbe került a neológia. Korszakunkban nemcsak számbeli erejénél, de a közéletben és kulturális életben való – a világiasabb nyitottabb életforma és a magasabb műveltségi szint miatt – aktívabb részvételénél fogva is – a magyar zsidóságot elsősorban a neológia jelenítette meg a magyar közéletben. A Holocaustot közvetlenül megelőző korszak neológ zsidóságáról magának a neológiának egy nagy tudású, nagytekintélyű szellemi vezére, Dr. Benochofsky Imre állapította meg, már a Holocaustot követő szellemi útkeresés légkörében: "így esett, hogy a neológia kényelemszerető és feszélyezetten szemérmes híg-ortodoxiánál nem tudott több lenni." Amikor a magyar zsidóság szakadása 1868-ban létrejött, bizonyosan sokan voltak a neológ táborban, akik a neológia modernizált vallásosságát komolyan alkalmasnak vélték a zsidó vallás korszerűbbé tételére és a nagy, asszimilálódó tömegek megtartására. Az általunk vizsgált korszakban azonban a neológia már egyet jelentett a vallási élet felhígulásával. A neológia nagy tömegeinek vallásossága az évente néhányszor, a nagy ünnepeken való templomba járásban merült ki, a pesti neológoknak pl. talán 10-15%-a vezetett korszakunkban rituális (kóser) háztartást, vagy tartotta meg a szombatot. A vallásosság hanyatlásával együtt járt a zsidó kultúrára vonatkozó tudás, ismeretek hanyatlása. A neológ szülők gyermekei már nem a hagyományos zsidó vallási elemi iskolába (az ún. chéderbe), hanem állami elemi és középiskolákba jártak, mert sok helyen nem volt felekezeti középiskola. Ezekben az iskolákban a kötelező hitoktatást rendszerint nem vették komolyan. A neológ zsidók rendszerint héberül csak olvasni tudtak, s a meg nem értett imádságokat mondták, liturgiát hallgatták – ami természetszerűleg negatívan hatott vissza a vallási élet bensőségességére. Bibliai és talmudi ismeretekkel csak a rabbik rendelkeztek. A hitközségi élet belső jellege továbbá kedvezett az ún. "virilista hitközség" jelenségének, vagyis annak, hogy a hitközségi vezető pozíciókat rendszerint a legvagyonosabb tagok szerezték meg, részben mert nekik volt elég pénzük a választási kampányra, részben mert a hitközségek örültek, ha vezetőik anyagilag független emberek. Mivel azonban - amint erről már szóltunk - a zsidóságban az anyagi, társadalmi és kulturális emelkedés rendszerint együtt járt a hagyományoktól való eltávolodással, ezért ez ahhoz vezetett, hogy magának a hitközségi életnek a vezetőhelyein is sokszor olyan emberek álltak, akiknek vallási alapismereteik hiányoztak, a vallási előírásokat életmódjukkal nyíltan megszegték, közeli hozzátartozóik pedig nemritkán kikeresztelkedtek. Amint azt Benochofsky már idézett írásában megállapította: "Elvileg végül már semmi sem akadályozhatta volna meg azt, hogy hitetlen és zsidótlan emberek, ateisták és önantiszemiták irányítsák a zsidóság "hitéletét” – a puszta reprezentációra és tisztviselő-munkára fogott, dísznek való rabbi tehetetlen asszisztálása mellett." Természetesen ebben a korszakban is voltak a neológ zsidóságnak nagy egyéniségei (ki kell közülük emelnünk Hevesi Simon budapesti főrabbit és fiát, Hevesi Ferencet, valamint Kiss Arnold budai főrabbit) akik ezt a folyamatot meg akarták állítani, akik prédikációikban, előadásaikban, hitvédelmi munkáikban őszintén törekedtek egy korszerű, ugyanakkor mély zsidó vallásosság megteremtésére és propagálására. A "vissza a zsidósághoz", a "konzervativizmus" és a "Sulchan Áruch alapján" állás vissza-vissza térő szlogenjei voltak a neológ hitközségi életnek. Azonban a kitérések, a vegyes házasságok számának emelkedése, a hivatalos felekezeti sajtóban is állandóan olvasható elkeseredett fejtegetések és a hitélet felélénkítésére irányuló újabb és újabb nekibuzdulások és mozgalmak fényében valószínűnek kell tartanunk, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek csekély foganatja volt. A felekezet vezetőinek a hitélet elmélyítésére irányuló erőfeszítései természetesen elsősorban azért voltak eredménytelenek, mert a modern élet viszonyai között a hagyományos zsidó életforma betartása számtalan kényelmetlenséggel járt és azokról, akik ragaszkodtak hozzá, azonnal elárulta zsidó mivoltukat, ilyen módon megnehezítve társadalmi előrejutásukat a klerikális és antiszemita hagyományoktól átjárt magyar középosztályban. Azonban egy további tényezője volt ennek, hogy maga a felekezeti vezetőréteg önmagában sem tisztázta soha egyértelműen a zsidó hagyományhoz való viszonyát. A neológ zsidóság tudományos központjában, az Országos Rabbiképző Intézetben ugyanis nem a szó hagyományos értelmében vett rabbinikus tudományt, hanem modern judaisztikát műveltek , amelyhez hozzátartozott a bibliakritika is. A modern judaisztika és a bibliakritika tudományos álláspontja szerint természetesen a hagyományos zsidó vallástörvények és életforma alapját képező szövegek, Mózes öt könyve, a Misna és a Talmud nem úgy alakultak ki, ahogyan azt a zsidó vallási hagyomány állítja. Éppen ezért nem is lehetnek abban az értelemben ezek a törvények isteni parancsok, ahogyan a zsidóság a Felvilágosodás előtt hitte. A magyar zsidóság szellemi vezérei közül azonban csak kevesen néztek ezzel a kérdéssel becsületesen szembe, s éppen ezért a Rabbiképzőben kiképzett neológ rabbi olyan vallásosságot prédikált híveinek, amelyben voltaképpen maga sem hitt egészen. A neológia felemás és felszínes konzervativizmusa sok magyar zsidó értelmiségit késztetett arra a gondolatra, hogy a külföldön (mindenekelőtt Németországban és Amerikában) létező "reformzsidóság" mintájára a magyar zsidóságnak is a neológia helyett olyan vallási formát kellene keresnie hitélete gyakorlására, amely nyíltan és nem csak de facto elismeri, hogy a kóser étkezés, a hagyományos értelemben vett szombati munkaszünet (a villany, a tömegközlekedési eszközök, a pénz használatára vonatkozó tilalmak) és más, a modern életben rendkívül kényelmetlen és irracionális vallási normák nem kötelezőek a hithű zsidóra. De ezek a reformkezdeményezések nem jártak eredménnyel, szűk értelmiségi körökre korlátozódtak, s hazánkban a reformzsidóság csak az 1990-es rendszerváltozás után tudott gyökeret verni. Ennek többféle oka is volt. Egyrészt miközben a zsidók többsége nem akarta már betartani az egész hagyományos vallásos életformát, viszont ahhoz – más történelmi egyházak tagjaihoz hasonló módon – ragaszkodott, hogy ahol és amikor, az élet jelentős fordulóinál (születés, párválasztás, halál, nagyünnepek) találkozik a vallási hagyománnyal, akkor ez a megszokott külső formák között menjen végbe. A vallásreform külső újításai – például a reformzsidóságban jellemző anyanyelven folyó liturgia, a nők funkcionáriusi közreműködése vallási szertartásokban, stb. – sértették volna ezt a mentalitást. Másrészt pedig a vallási hagyományokkal (mindenekelőtt . a kóserhús értékesítésével) a felekezeti establishment jelentős érdekei fonódtak össze. Külön kell szólnunk a két világháború közötti neológia sajtójáról. Bár más felekezeti lapok – Szombat, Zsidó Élet, Országos Egyetértés – is megjelentek, a legfontosabb és a neológ zsidóság közfelfogását leghívebben reprezentáló felekezeti lap ezekben az évtizedekben az Egyenlőség volt. Az Egyenlőségnek döntő szerepe volt a magyar zsidóság jogegyenlőségének helyreállításáért, folytatott küzdelemben, az antiszemita támadások ellen folytatott szellemi harcban. Ugyanakkor az Egyenlőség ezt a küzdelmet a magyar zsidóságot kizárólag vallási kisebbségnek láttató asszimilációs ideológia, egyszersmind az ellenforradalmi Magyarország közviszonyait adottnak tekintő, konzervatív-liberális politikai álláspont talajáról folytatta. Nagy főszerkesztőjének, Szabolcsi Lajosnak fia, a közelmúltban elhunyt kiváló irodalomtörténész, Szabolcsi Miklós, így ír erről: "Ekkor Apámnak és az Egyenlőségnek kiemelkedő szerepe volt. Mind az antiszemita rágalmak megcáfolásában, és ezzel kapcsolatban egy friss, érdekes és támadó publicisztikai hang kifejlesztésében, mint a numerus clausus sújtotta diákok megsegítésének megszervezésében, a kulturális értékek felfedezésében. S tegyük hozzá: az utódállamokhoz került zsidóság magyar érzésének ébrentartásában. Nem csoda, hogy Romániából és az SHS államból, azaz a későbbi Jugoszláviából időről időre kitiltották a lapot. Milyen alapról vívta az Egyenlőség és Apám ezt a küzdelmet? Eszménye, meggyőződése a régi, háború előtti Magyarország volt, politikai platformja a liberalizmus. Ezen a talajon képzelte ela magyar zsidóságot, bevett vallásosnak, sajátos hagyományokkal bíró és ezekre büszke kulturális közösségnek, de semmi esetre sem fajnak, vagy nemzetnek, vagy kisebbségnek. A maga módján Ő is egy, a valóságos mögött levő igazi Magyarországban, egy ideális magyar népben bízott, amely érettebb, lovagiasabb, szelídebb a valóságosnál. A húszas években mindez annyit jelentett, hogy az Egyenlőség elhatárolta magát a szociáldemokratáktól, a radikálisoktól, az oktobrizmustól, és olyan politikai csoportokra támaszkodott, amelyek a századelő liberalizmusát próbálták folytatni (Rassayék, Rupperték vagy Balthazár Dezső debreceni református püspök), de bizonyos reményeket, illúziókat táplált még a Bethlen-konszolidáció Egységes Pártját illetően is, hiszen annak volt zsidó képviselője: a nagyváradi származású Dési Géza, aki Apám szűk baráti körébe tartozott. Az Egyenlőség 50 évfordulóján, 1930-ban meg éppen Klebelsberg Kunó szólalt fel, részesült is éles támadásban a jobb és a szélsőjobb részéről. Ugyanilyen élesen határolta el magát a cionizmustól ás az ellentét egyre mélyebb lett,többek között, ifjúkori barátjával, Patai Józseffel is. Általában a magyar zsidóságon belüli rendhagyó, különös elemekkel, csoportokkal szembenállt az Egyenlőség. És ennek egyik oka az volt, hogy személyekben, és anyagilag is, főként a magyar zsidó felekezet egy központi vezető csoportjára, a Pesti Izraelita Hitközségre támaszkodott, azzal politizált. Ez voltaképpen egy tágabb kört jelentett: közepes vagyonú és befolyású pénzemberek, bankárok és vállalati tulajdonosok egy meghatározott csoportját, valamint az akkori "vezető főrabbi", Hevesi Simon meg más tudósok,rabbik körét. A sajtó anyagi támogatása a pénzintézetek részéről ekkoriban bevett szokás volt: minden nagy banknak, vállalatnak volt erre külön pénze; persze, az újságírónak, szerkesztőnek azért az összegek megszerzése állandó kilincselést, megalázó kijárást jelentett. Az Egyenlőség tehát harcában, munkájában erősen kötődött ehhez a jellegzetes (és általam már kamasz korom óta nem szeretett) gárdához." A neológ zsidóság több mint felét a hatalmas számbeli és anyagi erővel rendelkező Pesti Izraelita Hitközség alkotta. Éppen ezért feszültség bontakozott ki az országos vezetés és a Pesti Izraelita Hitközség között: egyrészt a hazai zsidóság érdekei azt követelték volna meg, hogy a felekezet országos vezetése, a községkerületeket képviselő úgynevezett Országos Iroda és a hatalmas szellemi, anyagi és számbeli erővel rendelkező Pesti Izraelita Hitközségé egy kézben összpontosuljon (amint ez végül, a harmincas években meg is valósult) másrészt a vidék zsidósága úgy érezte, ez még inkább fokozná a pesti hitközség túlhatalmát. A neológ zsidóságnak a magyar közéletben való súlyához, jelentőségéhez hozzátartoztak sajátos politikai kapcsolatai is. Az első világháború előtt a nagy létszámú budapesti zsidó kispolgárság Vázsonyi Vilmos Demokrata Pártját támogatta, amely a magyar utórendies-félfeudális államszerkezet polgári demokratikus átalakításáért, s egyszersmind a zsidóság teljes egyenjogúsításáért harcolt. Vázsonyi pártjának ezen a rétegen kívül nem is volt számottevő tömegbázisa. A Demokrata Pártnak – a dualizmus ismeretes választási viszonyai között ezt komoly sikernek tekinthetjük – sikerült több választáson is néhány képviselőt bejuttatnia az országgyűlésbe, s nagy befolyása volt a budapesti városházán is. 1913-ban az emlékezetes Dési-Lukács perben Vázsonyi képviselte a miniszterelnököt panamázással vádoló Dési ügyét, s e fellépése tovább öregbítette hírnevét. 1917-ben a Wekerle-kormányban Vázsonyi igazságügyminiszter lett, ő alkotta meg a választójog reformját. 1918-ban Vázsonyi az októberi forradalommal nem azonosult, az elsők közé tartozott, akik felhívták a magyar társadalom figyelmét a bolsevizmus veszélyére, s azt kezdettől fogva elutasította, majd az ellenforradalom idején emigrációba kényszerült. 1922-ben azonban Vázsonyi visszatért Magyarországra, jóllehet az ellenforradalmi szellemtől átjárt közéletben régi tekintélyét nem nyerhette vissza. A kisszámú és lényegében kizárólag a zsidó választókat képviselő, s személyében is általában zsidó vallású demokrata képviselő (Vázsonyi, Sándor Pál, Bródy Ernő, Pakots József stb.) mindig ott ült az ellenforradalom parlamentjében is és az antiszemita hullámmal szemben meglehetősen bátran s komoly szónoki képességekkel védelmezték nem egyszer a magyar zsidóság jogait. A Demokrata Pártnak az antiszemitizmussal következetesen szembeszálló felfogása azonban ugyanazon az asszimilációs, a "zsidóvallású magyar" öndefinícióját hirdető ideológián nyugodott, mint a hivatalos neológiáé. A neológ hitközség és az ellenforradalmi rendszer városházi- illetve parlamenti liberális ellenzéke egymással szorosan összefonódott, sok liberális politikus töltött be hitközségi méltóságot is. Ugyanakkor a kormánypártban is volt zsidó képviselő, s a hitközségi élet egyes vezetői szintén a kormánypárt irányában kötelezték el magukat. AZ 1922-es választásokon az ún "Heinrich-párt" (Nemzeti Polgári Párt) kifejezetten Bethlen arra irányuló kísérlete volt, hogy a magyar (de főleg a budapesti) zsidóságot leválassza Vázsonyiékról. Ez a kísérlet azonban teljes kudarcot vallott. A magyar zsidóság egyes vezetői már ekkor úgy vélték: voltaképpen jobb lenne Bethlenéket támogatni, de a budapesti zsidó kispolgárság addigra több évtizedes kötődése a Demokrata Párthoz olyan erős volt, hogy nem merték ezt a felfogásukat nyíltan hangoztatni. Az ortodox zsidóság súlya a két világháború közötti Magyarországon – a már tárgyalt okok következtében – csökkent. Mintegy egynegyedét alkották a csonkamagyarországi zsidóságnak. Szervezetük lényegében a régi formában maradt fenn, jóllehet az utódállamokban működő és az új hatalom legitimitását elismerő ortodox hitközségekkel a szervezeti kapcsolat természetesen megszűnt. A vallástalanodás, az ortodox életformától való eltávolodás jelenségeitől teljesen természetesen az ortodoxia sem tudta teljesen izolálni a maga híveit, egyes névleges ortodoxok, sőt egész hitközségek kevésbé voltak vallásosak, mint az őszintén konzervatív neológok. Az időnként felmerülő egyesítési elgondolásoknak azonban az ortodoxia ellenállt, büszke volt saját hagyományaira, saját köreiben - a "jesívák"-nak nevezett hagyományos iskolaforma és a talmud-tanulással foglalkozó különböző egyletek révén - ápolta a hagyományos (talmudikus) hittudományt és sajtójában állandóan ostorozta a neológia "zsidótlanságát". Az ortodoxok természetesen észrevették - és méltányolták - azt, hogy a neológián belül - mint már szóltunk róla - sok vezető a vallási hanyatlás megállítására, az autentikus zsidó identitás megőrzésére törekedett. Azonban az ortodoxok úgy vélték, hogy ezek a konzervatív törekvések végső soron komolytalanok , hogy amíg a neológia a keresztény vallást utánzó templomi külsőségeken és más, a zsidóságtól idegen vonásokon nem változtat, addig a zsidósághoz való visszatérés mindössze jámbor óhaj marad, s végső soron nem egyéb, mint a "keresztény kurzus" ellenhatása. Egymás között az ortodox zsidók jelentős része jiddisül beszélt, a templomi hitszónoklat nyelve is a jiddis volt, de ennek ellenére volt magyar nyelvű felekezeti sajtója az ortodoxiának is. Bár nagy általánosságban az ortodoxiához a magyar zsidóság szegényebb rétegei tartoztak, a nagyvagyonúaknak a neológoknál már említett vezető szerepe itt is sokszor érvényesült: így a vagyonos, tekintélyes és nemesi rangra emelt óbudai Freudiger-család például szilárdan kezében tartotta a pesti ortodox hitközség vezetését. Azonban az ortodox hitközségi életben a rabbik és talmudtudósok szerepe sokkal jelentősebb volt, mint a neológoknál. Bár a budapesti hitközség a maga 50 000-es lélekszámával, s fejlett intézményrendszerével rendkívüli tekintélynek örvendett, az ortodoxiában mégsem alakult ki olyan fokú Budapest-centrikusság, mint a neológiában. Jelentős hitközségek (és jesívák) működtek például Pakson, Pápán, Bonyhádon, Miskolcon, Sátoraljaújhelyen, Debrecenben. Az ortodoxiának is megvoltak a maga belső megosztottságai: a vallásosság gyengülése - reakcióként - a magyar ortodox zsidóság egy jelentős részét is a Lengyel- és Oroszországban a XVIII.-ik században kialakult misztikus-karizmatikus vallási irányzat, a chaszidizmus irányába terelte. Magyarországon is voltak chasszid karizmatikus vallási vezetők (az ún. "cadikok"), akiknek hívei egymással élesen szembenálló táborokat alkottak, az ortodox előírások mellett a haszid szokásokat gyakorló, a jellegzetes haszid öltözetet hordó nagy zsidó tömegek, sőt a mai ortodox zsidóság legszélsőségesebb, a világi kultúrától leginkább elzárkózó irányzata, az ún. "szatmári haszidok" mozgalma csaknem kizárólag magyar ajkúakból áll. De a trianoni Magyarországon a haszidokkal szemben többségben voltak a haszidizmus rajongásával szemben a formális-rituális obszervanciát és a talmudikus tanulmányokat hangsúlyozó (ún. "misznagéd") ortodoxok, akik nem zárkóztak el annyira a világi kultúra megismerésétől, mint a haszidok és inkább hajlottak arra, hogy a vallástörvény által expliciten nem szabályozott életvezetési kérdésekben (pl. a ruházkodás és a testi kultúra területén) engedményeket tegyenek a modernitásnak. Olyan "kultúr-ortodoxia", a világi műveltséget magától értetődőnek, kívánatosnak tekintő és ugyanakkor szigorúan ortodox életmódú réteg, mint amilyen Németországban S.R. Hirsch hitvédelmi és szervezői munkássága nyomán kialakult, nálunk mégsem jött létre: az ortodoxok között (az orvosi hivatástól eltekintve) a felsőfokú világi stúdiumokat bizonyos gyanakvással kezelték. A magyar politika kérdéseiben az ortodoxok nem rendelkeztek olyan politikai kapcsolatokkal és elköteleződéssel, mint a neológok. Eltekintve az antiszemitizmus és a diktatórikus törekvések elítélésétől, a semlegesség jellemezte álláspontjukat. Mindazonáltal az ortodoxok is látták, tudták azt, hogy a"kurzusnak" mély gyökerei vannak a magyar társadalomban, mivel a zsidóellenes politika a keresztény úri középosztály "holdudvarát", klientúráját jelentő rétegek társadalmi felemelkedésének az eszköze. Éppen ezért az ortodox ifjúság, a talmudtanulással foglalkozó fiatalok, az ún. "bócherek" elhelyezkedésének gondja sokat foglalkoztatta őket. A "hagyományos" zsidó foglalkozások - a kereskedés, a házalás - nem tudták már kellő számban felszívni a jesíva-végzett ifjakat , ezért erőteljesen felmerült ortodox körökben az a gondolat, hogy egyrészt ösztöndíjrendszert kell kiépíteni a jesivabeli ifjúság anyagi gondjainak a megoldására, másrészt pedig gondoskodni kell róla, hogy ipari illetve mezőgazdasági kenyérkereső munkára is kiképezzék ezeket a fiatalokat. Ilyen módon a cionizmusnak a zsidóság hagyományos egészségtelen foglalkozási struktúrájának, az ún. "fordított piramisnak" a megváltoztatására vonatkozó gondolatai utat törtek maguknak az ortodoxoknak soraiban is. A magyar zsidók túlnyomó többsége, ha nem keresztelkedett ki, akkor ebben a két formában, az ortodoxia és a neológia keretei között élhette meg a maga zsidóságát. Volt azonban – már a századforduló óta – a zsidó identitásnak egy harmadik, kifejezetten népi-nemzeti formája is, amely döntésként előttük állt, állhatott: a cionizmus.

fel

A cionista világmozgalom a két világháború között

A tanulmányunkban tárgyalt időszak a nemzetközi cionista mozgalom történetében az ún. Weizmann-érának felel meg, annak az időszaknak, amelyet meghatározott annak a politikusnak, Dr. Cháim Weizmannak a tevékenysége, aki a kérdéses időszakban – egy néhány éves szünetet leszámítva – a Cionista Világszervezet elnöke volt (később, már az állam megalakulása után ő lett az új ország első államfője is). Weizmann hatásos fellépésű, rendkívüli ismeretanyaggal rendelkező, jó humorérzékű vezető volt, aki a XIX. század humanista-demokratikus nemzeti szabadságmozgalmainak mintájára gondolta el a cionizmust, s kicsit nehezen ismerte ki magát a huszadik század kíméletlen hatalmi küzdelmeinek a világában. Látta a britek hiányosságait, de tisztelte őket s egyedül tőlük várta a megoldásokat a zsidóság problémáira. A Weizmann-éra kezdetén - a cionista mozgalomban valóságos eufória uralkodott, Balfour angol külügyminiszernek 1917-es,a palesztinai zsidó nemzeti otthon felállítását kimondó híres deklarációja, majd a Népszövetségnek a Balfour-deklaráció nemzetközi jogi szentesítését kimondó 1920-as San Remo-i határozata után úgy tűnt, a cionista álom közvetlenül a megvalósulás előtt áll. Az ún. “harmadik alija” az első világháború végén ("alijának" hívják az ivrit nyelvben az Izraelbe való kivándorlást általában, de az egyes nagy kivándorlási hullámokat is) már 37 000 embert hozott az országba, a negyedik, a huszas évek közepén több mint hatvanezret, és a harmincas években, Hitler hatalomra jutása után következő ötödik 134 000-et, s ezek a kivándorlók már nem mind idealizmustól fűtött fiatal pionírok, s nem is a nyomor és az üldöztetés elől menekülő emberek voltak, hanem szép számban vállalkozók, akik jelentős tőkemennyiséget hoztak magukkal az új országba. A palesztinai zsidó közösség létszáma vagy négyszázezerre, a teljes palesztinai lakosság egyötödére nőtt. Mindenekelőtt egyetlen ember, egy fanatikus cionista, Ben Jehuda erőfeszítéseinek köszönhetően a héber nyelv a mindennapok nyelvévé vált, virágzó mezőgazdasági kommunák tucatjai jöttek létre az országban, mocsarakat, korábban megművelhetetlen területeket (mindenekelőtt a Jezréel-völgyet) tettek termékennyé a cionista pionírok, s megteremtődtek a nemzeti ipar kezdetei is. Kiépült az első modern zsidó nagyváros: Tel Aviv. Mégis a korszak végére - több nagy nekilendülés és visszaesés után - a cionizmus kétségbeesett élet-halál harcot folytatott puszta fennmaradásáért, mert az angolok 1939-ben – éppen akkor, amikor az európai zsidóság a náci és nácibarát rendszerek antiszemita intézkedései miatt kétségbeejtő helyzetbe került – a hírhedt Fehér Könyvben deklarálták, hogy a továbbiakban lezárják Palesztinát a zsidó bevándorlás elől. Ez nem a Weizmann-féle vezetés, vagy általában a cionista mozgalom vonalvezetése valamilyen tévedésének vagy gyengeségének volt tulajdonítható. Természetesen a cionista mozgalomnak és Weizmannak valószínűleg voltak vitatható taktikai lépései, alapvetően azonban a cionista mozgalom sorsát, helyzetét a két világháború között a világpolitikai helyzet, közelebbről Anglia politikája és az arab nacionalizmus határozták meg. Az angolok az első világháború végén részben a nehéz helyzetben lévő keleteurópai zsidóság megsegítése, tehát humanitárius indokok miatt, részben pedig azért döntöttek a palesztinai zsidó nemzeti otthon felállítása mellett, mert tartottak attól, hogy ellenkező esetben a világ zsidósága a maga nem csekély anyagi erőforrásaival és kulturális befolyásával az 1917-ben még erős, sőt, a cári Oroszország katonai összeomlása miatt átmenetileg újra megerősödő központi hatalmakat fogja támogatni. A már évtizedek óta a bomlás állapotában lévő török birodalom érdekeit nem kellett figyelembe venniük. Azonban a két világháború között a Közel-Keleten felébredt és új, számottevő tényezővé nőtt az arab nacionalizmus, amely szinte a kezdetektől a legellenségesebben tekintett a palesztinai zsidó kolonizációra. Bár úgy a palesztinai zsidó munkásmozgalomnak a proletár internacionalizmus ideológiáját, az arab munkásokkal való összefogást hangsúlyozó balszárnya, mint pedig a pacifista-humanista zsidó értelmiségiek mozgalma, az ún. Brit Salom ("A béke szövetsége") állandóan próbálkozott kapcsolatokat keresni az arabok felé. a megegyezés lehetetlennek bizonyult. Az arabok attól tartottak, hogy kisebbségbe kerülnek Palesztinában, s különösen Al-Husszeini, a jeruzsálemi nagymufti mindenfajta tárgyalást ahhoz kötött, hogy a további zsidó bevándorlás álljon le. Amikor a harmincas években - összefüggésben részben a nagy gazdasági világválsággal is - egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az első világháború utáni békeszerződésekkel megalapozott nemzetközi rendezés átmeneti és fenntarthatatlan, a Népszövetség pedig nem alkalmas a kibontakozó új világpolitikai feszültségek kezelésére, akkor a brit politikának egyre inkább attól kellett tartania, hogy a számára döntő stratégiai fontosságú közel-keleti régióban az arabok egy esetleges nemzetközi konfliktusban a fasiszta Olaszország, a náci Németország, vagy a Szovjetunió mellé állnak velük szemben. Ezzel a veszéllyel szemben a még a korszak végén is csak négyszázezer fős palesztinai zsidó közösség érdekei és a világzsidóság szempontjai nem sokat számíthattak – annál is kevésbé, mert a zsidóság – ellentétben az arabokkal – mindenképpen lojális kellett, hogy maradjon Angliához, a maga sorsát nem köthette egyik Angliával szembenálló nagyhatalom politikájához sem. Voltak természetesen olyan angol politikusok is, akik az angol politikának ezt a fordulatát – erkölcsi vagy stratégiai megfontolásokból – nem helyeselték, azonban a fentebbi alapvető szempontváltás ellenében az ő szavuk végül is keveset nyomott a latban. Természetesen ha a világzsidóság a két világháború között a maga teljes anyagi és szellemi erejét a palesztinai országépítés támogatására fordítja, az sok mindent megváltoztathatott volna, de erről szó sem volt. Habár a cionista mozgalom számbeli ereje növekedett és a világ zsidóságának olyan kiemelkedő személyiségei csatlakoztak hozzá, mint például Albert Einstein, a zsidóságon belül még mindig csak szűk kisebbséget jelentett, s anyagi erőforrásai is rendkívül korlátozottak voltak. (A berlini hitközség az 1920-as években többet költött jótékonysági célokra, mint a világ egész zsidósága Palesztinára. Magyarországon a helyzet még szomorúbb volt: a magyar cionisták egyik vezetője a harmincas években kiszámította, hogy a magyar zsidóság évente fejenként egy-egy szakaszjegy árával járul hozzá a palesztinai országépítéshez.) Ebben a nehéz helyzetben a Weizmann vezette cionista mozgalomnak bonyolult "tojástáncot" kellett folytatnia. Állandóan fokozniuk kellett a bevándorlást és a Palesztinában folyó ipari és mezőgazdasági építőmunkát annak érdekében, hogy a világ zsidóságát is meggyőzzék arról: érdemes Palesztinába kivándorolni, és Angliát is arról, hogy Palesztinában már vannak olyan gazdasági struktúrák, amelyek az országot alkalmassá teszik a világzsidóság nagy tömegeinek befogadására. Ámde a bevándorlás és az országépítés munkája megkövetelték Anglia jóindulatának a megőrzését. Ezért Weizmann az angolokkal való együttműködés és az óvatos kis lépések politikáját folytatta az egész korszakban – ellenfelei szerint a herzli álmokat feladva egyfajta "miniatűr-cionizmus" mellett kötelezte el magát (nem csak a zsidó állam programjáról mondott le, a Balfour-deklaráció sokkal kevésbé világos "zsidó nemzeti otthon"-fogalma kedvéért, hanem 1937-ben elfogadta volna Palesztina egy – a zsidóknak csak igen kis területet biztosító felosztását is, sőt, egy óvatlan hírlapi nyilatkozatában 1931-ben még azt is mondta, hogy nem akarja, hogy zsidó többség jöjjön létre Palesztinában – emiatt a nyilatkozat kellett néhány évre távoznia a Cionista Világszervezet éléről). A cionista mozgalom helyzetét tovább nehezítették a mozgalom belső feszültségei, a soraiban meginduló pártosodás. Voltak forrófejű cionisták, akik a tehetséges író, publicista és szónok, ámde egyszersmind túlzottan ambiciózus, a céltalan aktivitásra is hajlamos és a realitásokkal nem mindig számoló orosz cionista vezér, Vlagyimir (Zeév) Zsabotyinszkij köré tömörülve támadták Weizmann szerintük az angolokkal szemben túlságosan engedékeny politikáját. Ezek az ún. revizionisták az eredeti, kifejezetten zsidó államot követelő herzli programhoz ragaszkodtak, ennek a részévé akarták tenni a Jordán másik partját (a mai Jordániát) is, a palesztinai arabok követeléseit semmibe vették és nem riadtak vissza a velük szembeni erőszakos fellépéstől sem. A revizionisták nagyon fontosnak tartották a “férfias erények” kifejlesztését a zsidóságban, s az önálló katonai erő megteremtését is. A megosztottságot fokozta és általánosságban a jobboldalt erősítette a vallásos (ortodox) cionisták fellépése is, akik szintén a maguk szájaíze szerint akarták a palesztinai életet alakítani. A zsidó ortodoxiának a cionizmussal kapcsolatos álláspontja közvetlenül a cionizmus születése után alakult ki és több - egymásnak ellentmondó - tényező határozta meg. A zsidó ortodoxiában elevenen élt az a meggyőződés, hogy a Szentföldön lakni vallási kötelesség (micvó), nem csak amiatt a kötelék miatt, ami általában véve a zsidóságot a Szentföldhöz fűzi, hanem azért is, mert bizonyos vallási parancsokat csak ott lehet betartani. Az ortodox zsidóságban a kegyesség egy széles körben elterjedt, sajátos formáját jelentette, hogy sokan - rendszerint öregségükben - Jeruzsálemben telepedtek bűneikért vezekelni és hátralévő napjaikban kizárólag szent szövegek tanulmányozásával foglalkozni. Ezek a zsidók - és leszármazottaik - Jeruzsálemben a világzsidóság adományaiból (az ún. "chálukából") élő, elég jelentős létszámú közösséget alkottak, amely a legélesebben elzárkózott az új, cionista bevándorlóktól. A magyar ortodoxoknak is volt Jeruzsálemben egy ilyen hitközségük, az ún. Kollel, amely ápolta a szervezeti és kulturális kapcsolatokat Magyarországgal (pl. a magyar államiság jelentős ünnepein ünnepi istentiszteletet tartottak). A palesztinai letelepedést tehát az ortodox zsidóság egyáltalán nem ellenezte, a cionizmust annál inkább. Ennek hátterében az a meggyőződés állott, hogy a zsidóság szétszóratása Isten akarata és csak a történelem végén, akkor fog véget érni, amikor Isten elküldi a Messiást. A zsidóknak azonban erre türelmesen várniuk kell és nem szabad emberi, evilági eszközökkel a megváltást siettetniük. A cionisták többsége ezenkívül mindig is - legalábbis az ortodox értelemben vett vallásosságot etalonnak véve - vallástalan életmódot folytatott. A cionisták kulturális tevékenysége pedig azért nem nyerhette meg az ortodoxok tetszését, mert a hagyományos zsidó vallási nevelés ellentétben nem jiddis, hanem újhéber nyelven folyt és nem a Talmudot, hanem a héber nyelvet és a Bibliát állította a stúdiumok középpontjába , ráadásul sok ortodox szerint a héber nyelv mindennapi érintkezési célokra való használata eleve a "szent nyelv" profanizálását jelenti. Mindennek ellenére már nem sokkal a cionista világmozgalom kialakulása után létrejött a vallásos, ortodox cionisták világmozgalma, az ún. Mizrahi (a "mizrach" , "Kelet"szóból). A mizrachisták is úgy gondolták, hogy a palesztinai cionista kolonizáció és a zsidó állam esetleges újramegalakítása nem azonos a vallásos zsidóság által várt Messiás eljövetelével. Azonban úgy vélték: a zsidók visszatérése Palesztinába szükséges azért, mert az antiszemitizmus erre kényszeríti őket, mert Palesztina minden körülmények között a zsidóság megszentelt földje és mert a diaszpóra a vallástól való eltávolodás melegágya. Ha az ortodoxok nem vállalnak részt a cionista munkában, akkor a vallástalan cionisták vezetésével megy majd végbe az ősi ország újjáépítésének nagy feladata, amit semmiképpen sem szabad megengedni. Éppen ezért a Mizrachi "belülről", a Cionista Világszervezet munkájában is részt véve igyekezett átformálni vallásos szellemben a cionizmust és tagjai nem ellenezték a héber nyelv használatát sem. A Mizrahival szemben az engesztelhetetlen anticionista ortodoxok, köztük magyar, német, osztrák, orosz ortodox rabbik a baseli cionista kongresszus (1911) után, 1912-ben, Katoviczében megszervezték az ortodox zsidóság világszervezetét, azu ún. Agudat Jiszróélt (Izráel Szövetsége). Az Agudat a hitélet belső elmélyítésére, a tóra-tudomány intenzív művelésének előmozdítására, a szegénységben élő keleti zsidók segélyezésére, az ortodox zsidóság nemzetközi összefogására és a nemzetközi fórumokon való képviseletére törekedett, munkáját azonban nagyban megnehezítette egyrészt a hamarosan kitörő első világháború (épp a legnagyobb ortodox tömegek éltek azokon a területeken, amelyek éveken át hadszínteret jelentettek), másrészt pedig a belső viszály. A szervezet egyes vezetői ugyanis úgy vélték, hogy az ortodoxiának a hitközségek keretében együtt kell működnie más zsidó irányzatokkal is, ezt az irányt nevezték "Gemeinde-ortodoxie"-nek, míg mások, az un. "Trennung-ortodoxie" szerint egy kicsiny, elkülönült, de hitbuzgó tábor többet adhat az ortodoxia számára. A Balfour-deklaráció és az első világháború után, amikor megalakult a Népszövetség, akkor az Aguda képviselői igyekeztek elgáncsolni a cionista aspirációk érvényesülését Korszakunkban az 1923-as bécsi agudista világkonferencia a szigorúbb "Trennung" irányzat álláspontját tette magáévá.. De a mizrachisták sem jelentették egyszerűen a Világszervezet engedelmes ortodox segédcsapatát. Amikor a két világháború között Palesztinában már nagylétszámú zsidó közösség jött létre, akkor a mizrachisták a maguk számára akarták kisajátítani az egész oktatás- és nevelésügyet. Ez természetesen a vallástalan cionisták ellenállásába ütközött. A mizrachistáknak saját iskola- és kibuc-hálózatuk volt Palesztinában, (egy részük a munkásmozgalomhoz is csatlakozott, annak sajátos "vallásos-szocialista" szárnyát alkotva), s később, amikor Izrael Állam létrejött, belőlük jött létre az új ország egyik fontos politikai pártja, a Nemzeti Vallásos Párt. A cionista mozgalom baloldalán viszont az 1920-as években, a "negyedik alija" nyomán, amelynek során már számottevő zsidó tőkés- és középosztály, s ezzel a munkaadók és munkavállalók közötti feszültségek is megjelentek Palesztinában, számottevő erővé vált a cionista munkásmozgalom. Kialakult és komoly hatalmi tényezővé vált a Hisztadrutnak nevezett szakszervezeti szövetség, amely megszervezte a zsidó tőkével szembeni dolgozói érdekvédelmet, egybefogta a cionista telepesek mezőgazdasági kommunáit (a teljesen kommunisztikus jellegű kibucokat és a lazább, szövetkezet-jellegű ún. mosávokat). A Hisztadrut azonban – más szakszervezeti mozgalmaktól eltérően – az ország legnagyobb munkaadója is volt: az ő kezében volt a hatalmas nemzeti építővállalat, a Szolél Bone, az összes kibucok mezőgazdasági termékeit értékesítő vállalt: a Tnuva, stb. A Hisztadrut és a Cionista Világszervezet között ellentétek bontakoztak ki, mert a polgári cionisták a magántőke, a gazdag bevándorlók Palesztinába vonzását, a munkanélküliek hazaküldését, a nemzeti ipar felépítését tekintették elsődleges feladatnak, amelyet a szocializmussal való kísérletezgetés csak veszélyeztet, míg a Hisztadrut a palesztinai gazdaságot elsősorban a kibucokra kívánta alapozni, s a cionista marxizmus ideológusának, Ber Borochovnak elméletét követte, amely szerint a zsidó proletariátusnak a kivándorolt zsidó középosztállyal és tőkésekkel szemben meg kell vívnia a maga "saját" osztályharcát. Az egyszerre erőteljesen marxista és nacionalista izraeli munkásmozgalom zömétől, amely az Ahdut Haavoda, majd a MAPAI pártokba tömörült, még inkább balra állt az ún. Hasomér Hacair nevű szocialista ifjúsági mozgalom, amelynek gyökerei ugyan nem a marxizmushoz, hanem romantikus-idealista szocialista eszmékhez és a német “vandervogel” ifjúsági mozgalom eszmeiségéhez nyúltak vissza, azonban ebben az időszakban szimpatizált a Szovjetunióval, tagjaitól a többi kibucokénál is szigorúbb közösségi életformát, s a szervezet ideológiájával való egyértelmű azonosulást várt el, s komolyan gondolva a kétnemzetiségű (bi-nacionális) álam eszméjét, a proletár internacionalizmus eszmei alapján megkísérelt megegyezésre jutni (egyébként eredménytelenül) az arab munkásokkal is. A "revizionista" és a vallásos cionisták természetesen a marxista baloldal térhódítását a cionista világmozgalmon belül igencsak rossz szemmel nézték, és megpróbálták a jobboldali munkásokat a Hisztadruttól elkülönült szervezetbe tömöríteni. A "klál"- (általános) cionisták, akikhez Weizmann elnök maga is közelállt, az ideológiai- és osztályellentétek félretevését, minden nemzeti energiának az országépítés céljaira való összpontosítását hirdették, azonban hangjuk nem talált egykönnyen meghallgatásra. Egy idő után az általános cionizmus is kettészakadt, egy olyan irányzatra, amely a Hisztadruttal és egy olyanra, amely inkább a jobboldallal kívánt együttműködni. Egy ideig úgy tűnt, a palesztinai zsidó közösség a polgárháború szélén áll: különösen élessé vált a feszültség, amikor 1933-ban Tel Avivban – valószínűleg a revizionisták, bár ezt bizonyítani sohasem sikerült – meggyilkolták Cháim Arlozorov szocialista vezért, a Cionista Világszervezet ekkori vezetőjét, aki lényegében Weizmann nélkül is a weizmanni mérsékelt vonalat folytatta. A feszültségek némileg enyhültek, amikor Hitler hatalomra jutása, és azt ezt követő tömeges német bevándorlás (az ún. "ötödik alija") nyomán gazdasági prosperitás bontakozott ki az országban. Igaz. az ötödik alija jelentős részben kis- és középtőkésekből és a középosztály tagjaiból állott, azonban ezeknek az embereknek a politikai beállítottsága rendszerint “balközép” jellegű volt. A revizionisták pedig – miután hiábavalóan próbálták saját irányvonalukat érvényesíteni a világszervezetben – kiváltak a Cionista Világszervezetből, s elkülönült, szektaszerű szervezetté váltak, amely külsőségeiben (egyenruha, köszöntés, katonás nevelés és a "Vezér", Zsabotyinszkij kultusza) az olasz fasisztákat utánozta. Weizmannék a mandatárius hatalomnak Angliának való teljes behódolását persze a revizionisták indokoltan bírálták, de komoly alternatívát ezzel szemben nem tudtak nyújtani, bár tárgyalgattak egyes európai hatalmakkal (mindenekelőtt Lengyelországgal) az ott élő zsidók tömeges kivándoroltatásáról, de ezek az elképzelések teljesen irreálisak voltak. Egy részük – elutasítva Zsabotyinszkij diktatórikus törekvéseit – később vissza is tért a Világszervezet kebelébe. 1936-ban a Szentföldön újabb arab zavargások robbantak ki, amelyeket az angolok ugyan el tudtak nyomni, azonban hamarosan átmentek hosszas gerillaharcokba, amelyek egészen 1939-ig elhúzódtak. . Az arab támadások elleni harcokban lassan kialakuló és megerősödő "hivatalos" cionista fegyveres önvédelem, az ún. Hagana megelégedett a puszta védekezéssel, ezzel szemben a revizionisták fegyveres alakulata (amely egyébként fokozatosan függetlenítette magát magától a revizionista világszervezettől is) az ún. Irgun az arab támadásokra megtorlásokkal, terrorakciókkal felelt. A harmincas évek végén a cionista mozgalmat lázba hozta és megosztotta a felosztási tervek kérdése. Az angolok - látva, hogy képtelenek a két közösség között békét teremteni - 1937-38-ban felvették a két (egy arab és egy zsidó) független állam lehetőségét, s az ún. Peel-bizottság igyekezett ezek határait megfelelő módon kijelölni. De a tervezett zsidó állam egyrészt nevetségesen kicsi volt, másrészt pedig még mindig jelentős számú arab élt volna határai között. A "bibliai határokhoz" ragaszkodó revizionisták természetesen az első pillanattól elvetették az egész tervet, azonban az elfogadhatatlan volt a hivatalos cionista világszervezet, s az arabok számára is, akik maximum arról lettek volna hajlandóak tárgyalni, hogy a megalakítandó független arab Palesztinában bizonyos kisebbségi jogokat biztosítanak a zsidóságnak. Az a körülmény, hogy közben a Németországban, majd Romániában és Lengyelországban is bevezetett zsidóellenes intézkedések miatt immár tömeges zsidó meneküléssel és bevándorlással kellett számolni, nem hatotta meg sem az arabokat, sem az angolokat, hanem csak még keményebbé tette az álláspontjukat. A felosztási sémák végül is lekerültek a napirendről, s újabb tárgyalások után 1939 tavaszán az angolok kiadták a már említett Fehér Könyvet. Ez a cionista világmozgalomban egyrészt a fegyveres harc, a terrorizmus híveit, másrészt az amerikai orientációt erősítette meg. Mint látni fogjuk, a Weizmann-éra feszültségei, problémái éreztették hatásukat a kicsiny magyar cionista mozgalomban is.

fel

A magyar cionista mozgalom 1919-1938 között

Milyen helyzetbe került a cionista mozgalom a két világháború közötti Magyarországon? Éppen mivel az 1867 és 1914 közötti időszak volt az a magyar zsidóság életében, melyet a legnagyobb mértékben jellemzett a sikeres asszimiláció és a velejáró társadalmi felemelkedés, a zsidóság asszimilációjának lehetetlenségét, a zsidó nemzeti identitás új formában való feltámasztását hirdető cionista mozgalom csak elenyészően csekély visszhangra talált Magyarországon. Ez annak ellenére is így volt, hogy maga a cionista mozgalom megalapítója, Herzl Tivadar, de a mozgalom más fontos vezetői (Max Nordau, Stephen Wise rabbi, Henrietta Szold is) magyar származásúak voltak, jóllehet a nemzetközi cionista mozgalomban nem magyar cionistákként vettek részt. Már közvetlenül a cionista mozgalom létrejöttekor magyar ortodox és neológ rabbik hivatalos nyilatkozataikban tiltakoztak a cionizmus ellen, míg Mezei Ernő, parlamenti képviselő és a neológ felekezeti közélet egyik legtekintélyesebb személyisége kijelentette: a világon üldözött, nyomorgó zsidó tömegek befogadására szánt nemzeti otthon gondolata önmagában lehet helyes, de a zsidó nemzetállam gondolata mindenképpen elvetendő. Magyarországon az 1902-ben létrejött Magyar Cionista Szövetséghez csak kisszámú értelmiségi csatlakozott, sem a nagy tömegek, sem a zsidó pénzarisztokrácia nem támogatta. Az MCSZ azt sem tudta elérni, hogy legális egyesületté váljon, alapszabályait a kormány elismerje, mert az erre irányuló kérelem elbírálásánál a magyar kormány kikérte a zsidó felekezeti vezetők véleményét is, akik viszont minden esetben (1903-, 1906-, 1910) idegen ország ügyeibe való beavatkozási törekvésekkel, a zsidó közösség belső békéjének megbontásával, stb. vádolták a cionistákat. Amikor a vallásos cionisták világszervezete, az ún. Mizrachi 1904-ben Pozsonyban, a magyar ortodoxia (és talmudtudomány) egyik fellegvárában akarta megtartani a maga első, alakuló világkongresszusát, akkor a hunfalvi, huszti és váci ortodox főrabbik óvást emeltek a kongresszus ellen, és felkértek minden ortodox rabbit, hogy csatlakozzék ehhez. Az ortodox központi iroda, valamint a pozsonyi és a nagyváradi főrabbi ellenezték az óvást, de végül 129 rabbi mégis aláírta, s ettől kezdve az ortodoxiában egyértelműen tabuvá vált a cionizmus, s szinte egyedül Glasner Mózes kolozsvári ortodox főrabbi mert mellette írásaiban kiállni. Némileg sikeresebb kezdeményezés volt az ún. Makkabea Egyesület: a cionista egyetemisták, főiskolai hallgatók szervezete, amely azután jutott döntő szerephez, hogy a mozgalom súlypontja Pozsonyból Budapestre helyeződött át. A Makkabea adta a magyar cionista mozgalom "kádereit" s szinte valamennyi fontosabb vezetőjét, taglétszáma tevékenysége csúcspontján 1913-ban mintegy 1000 fő volt. A Makkabea hozta létre az első cionista hetilapot, a Zsidó Néplapot. A Makkabea köréből indult ki a cionista sportmozgalom, a VAC (Vívó és Atlétikai Club) is, amely ugyan széles körben vonzotta magához a sportoló zsidó ifjúságot, s rangos helyet vívott ki magának úgy a hazai, mint a nemzetközi sportélet több ágában is, viszont a későbbiekben egyre inkább elvesztette sajátosan cionista jellegét. 1905-ben Magyarországon is megalakult a cionista földvásárlási és telepítési munka csúcsszervének, a Keren Kajemet Lejiszraelnek (Zsidó Nemzeti Alap) a magyar fiókszervezete. 1911-ben létrejött a cionista mozgalom hivatalos orgánuma, a Zsidó Szemle, mely ezek után évtizedeken át szolgálta a cionizmus ügyét. Létrejött a cionista cserkészmozgalom, az ún. Kadimah is. Éppen mivel a mozgalom kicsiny volt és csak értelmiségi körökben talált támogatásra, ezért a magyar cionisták állandóan hangsúlyozzák, hogy nem elsősorban a politikai, hanem az ún. "kultúrcionizmus" hívei, mindenekelőtt a zsidó kultúrához akarják visszavezetni az attól elszakadt magyar zsidó tömegeket és semmiképpen sem akarnak valamiféle nemzetiségi, kisebbségi státust a magyar zsidóknak. Az első világháború a cionista mozgalomnak ezeket a szerény kezdeményeit is teljesen szétzilálta, a legtöbb cionista a frontra ment, ahonnét sokan nem jöttek haza, a mozgalmi, szervezeti élet megszűnt, csak az újság maradt meg. A Monarchia hadvezetőségében gyanút ébresztett, amikor a cionisták ünnepi közgyűléssel és gratulációval fogadták a Balfour-nyilatkozatot, Angliának a palesztinai zsidó nemzeti otthon létesítésére vonatkozó hivatalos deklarációját. Jóllehet a cionisták tisztázták magukat az antanttal való együttműködés vádja alól, ez a cionista mozgalmat arra késztette, hogy a továbbiakban szigorúan semleges maradjon a magyar politika ügyeiben. Másfelől az első világháború alatt a katonatársak antiszemitizmusával és a más országok öntudatosabb, kulturális gyökereiktől kevésbé elszakadt zsidó fiataljaival való találkozás sok korábban asszimilált fiatalban ébresztette fel a zsidó identitás tudatát. Az őszirózsás forradalom, a Károlyi-kormány a cionista mozgalom megerősödését hozta, mi több a köztársasági kormány (egyedülálló jelenség volt ez a korabeli Európában) kifejezetten a Makkabeához tartozó cionista fiatalokból szervezett egy kb. 1500 főnyi rendfenntartó alakulatot, a hazatérő katonák és a csőcselék garázdálkodásának megfékezésére. A Tanácsköztársaság a cionista mozgalmat – jóllehet a proletárdiktatúra kikiáltásakor a cionisták lojalitásukat hangoztatták – betiltotta. 1919 őszén Magyarországon győzött az ellenforradalom, majd a Huszár-kormány megalakulásával, az 1920 januári választásokkal és Horthy kormányzóvá választásával megszilárdult az új rend, amelynek egyik pillérét alkotta a "keresztény-nemzeti", az antiszemitizmust is magába foglaló ideológia. Az ellenforradalom alatt a legális elismerés hiánya kifejezetten illegalitássá vált a cionisták számára, ugyanis a Friedrich-kormány egy már 1919-ben kiadott rendelete megtiltotta, hogy az olyan egyesületek, melyek alapszabályát a hatóságok nem hagyták jóvá, tovább működjenek. Habár az ellenforradalom egyes ideológusai például Prohászka Ottokár püspök, valamint Szekfű Gyula is - bizonyos rokonszenvet mutattak a cionista mozgalom iránt (mondván, hogy a cionisták - a hivatalos magyar zsidósággal ellentétben - legalább beismerik, hogy a zsidók nem magyarok, a palesztinai kivándorlás pedig megszabadíthatja az országot a zsidók egy részétől) , az ellenforradalmi hatóságok mégis éberen figyelték és sokszor zaklatták a cionistákat. 1920 utolsó hónapjaiban a rendőrség egyre aktívabban beavatkozott a Makkabea ügyeibe, s korlátozta annak tevékenységét. A San Remo-i határozatot az egész világon mindenütt megünnepelték, de Magyarországon a nyilvános rendezvényeket a rendőrség betiltotta és csak az MCSZ. helyiségében kerülhetett sor zártkörű ünnepségre. Az 1920 augusztusára tervezett cionista kongresszust a hatóságok betiltották, 1923 májusában pedig a rendőrség számos cionistát kihallgatott. A hatóságok gyanakodva figyelték a KKL pénzgyűjtő munkáját is, többször bírósági ügyet csináltak belőle, és ez - együtt a magyar zsidók romló gazdasági helyzetével - oda vezetett, hogy Magyarország 1921-ben avilág nézetei között csak a harmincharmadik volt a sékel (a cionista célokhoz való anyagi hozzájárulás) fizetésében. A cionisták többször is kísérletet tettek rá, hogy elérjék a mozgalom alapszabályainak hatósági elismertetését. 1920. decemberében az Izraelita Országos Irodát, a neológia csúcsszervét megkereste a vallás- és közoktatásügyi minisztérium, hogy foglaljon állást a cionista szervezet legalizálása kérdésében. Az Országos Iroda azonban passzív rezisztenciával válaszolt, s csak 1921 májusában adott választ a kultuszminisztérium megkeresésére. A neológok ezúttal is ellenezték a cionista szervezet legalizálását, bár véleményük a háború előttihez képest kevésbé volt negatív. A hatóságok ekkor megkeresték az ortodox irodát is, amely egy darabig ugyancsak halogatta a kérdés megválaszolását, s végül 1923 áprilisában terjesztette fel a maga vélekedését, amely szerint a cionizmus a zsidó vallással összeegyeztethetetlen. A legalizálásra tett kísérletek tehát eredménytelenek maradtak, s ezután a hatóságok az összes még legálisan működő cionista egyesületet feloszlatták. Az sem változtatott a hatóságok magatartásán, hogy a cionisták a WIZO segítségével meg akarták vásároltatni Magyarország, pontosabban a Magyar Nemzeti Múzeum számára az 1914 óta Angliában megjelent könyveket, melyek Magyarországon elérhetetlenek voltak. Az ellenforradalmi hatóságok anticionista magatartására nehéz pontos történészi magyarázatot adni. A "kurzus" sajtója, vezetői nem a cionizmust, hanem a továbbra is az "izraelita vallású magyar" öndefinícióhoz ragaszkodó, és éppen ezen az alapon teljes állampolgári egyenjogúságot követelő liberális-asszimiláns zsidóságot tekintették a fő ellenfelének. Csakhogy a cionizmus mégiscsak valamiféle zsidó szervezet volt, nemzetközi kapcsolatokkal, ami már eleve gyanússá tehette a Horthy-korszak rendőrsége, hivatalnokai szemében, s azon kívül sok illetékes fejében ott élhettek a cionizmust a "zsidó világuralom" megteremtésére irányuló nemzetközi összeesküvéssel azonosító fantazmagóriák, a "Cion bölcseinek jegyzőkönyvei" c. antiszemita hamisítványban szereplő vádak. Végül az utódállamok cionistabarát attitűdje szintén hozzájárulhatott a hatóságok cionistaellenességéhez. A békeszerződések miatt ugyanis a cionista mozgalom fontos, korábban viszonylag jelentős központjai (például Pozsony) elszakadtak az országtól, az utódállamok fennhatósága alá kerültek. Az utódállamok kormányzata kifejezetten cionistabarát volt, részben azért, mert a fennhatóságuk alá került magyarok jelentős része zsidó vallású volt, s a zsidó nemzetiségi identitás hangsúlyozása alkalmas volt a magyar kisebbség gyengítésére, de részben azért is, mert a zsidó nemzeti otthon nemzetközi elismerése ugyanúgy az antant által az első világháború után kialakított új nemzetközi rend része volt, mint maguknak az utódállamoknak a létrejötte, illetve (Románia esetében) új határai. Igy az utódállamokban a korábbi magyar területeken (főként Erdélyben) erős cionista mozgalom jött létre, ez azonban a megmaradt Magyarország cionista mozgalmát egyelőre csak gyengítette. A numerus clausus miatt a mozgalom legfőbb bázisát jelentő zsidó egyetemi hallgatók közül sokan külföldre mentek. A fehérterror, az antiszemita kitörések hatására a magyar zsidóságon belül kitérési hullám bontakozott ki, ami természetesen tovább gyengítette a cionisták helyzetét is. Mindeme kedvezőtlen tényezők ellenére egy, a Zsidó Szemle köré tömörülő kis mag, Beregi Ármin,(a magyarországi Palesztina Hivatal vezetője), Guttman Mór, és Schönfeld József (ügyvéd, a Zsidó Szemle főszerkesztője) vezetése alatt megkísérelte újjászervezni a mozgalmat. Mivel a legalizálás lehetetlen volt, ezért részvénytársasági formában, mintha gazdasági vállalkozás lennének, folytatták a működést, s az újság is, mint ennek a részvénytársaságnak a lapja jelent meg. Titokban folyt a pénzgyűjtés a Keren Kajemet Lejiszrael céljaira, magánlakásokban zajlottak a mozgalom találkozói, rendezvényei. Eleinte az ellenforradalom hatására a cionista mozgalom tagsága gyorsan növekedett, s a fehérterror miatt nehéz anyagi helyzetbe került magyar zsidók segélyezésében értékes munkát végeztek a cionisták. 1920-21 fordulóján azonban – talán az erősödő hatósági zaklatás, talán a kezdődő konszolidáció, a fehérterror legdurvább jelenségeinek visszaszorulása miatt – már mutatkoztak a hanyatlás jelei, tömegesen fordultak el a magyar zsidók a cionizmustól. A vidéken – persze nem kis részben az anticionista hitközségi vezetők részéről jövő nyomás miatt is – egy átmeneti (1919-21-es) újjáéledés után a cionista munka teljesen elsorvadt, a helyi csoportok csak a nagyvárosokban maradtak fenn és tevékenységük ott is csak a harmincas években a hitlerizmus térhódítása után vett lendületet. A kedvezőtlen tendenciákon az sem változtatott, hogy a cionisták ezekben az években is számos kulturális rendezvényen, koncerten népszerűsítették a zsidó kultúrát és a palesztinai országépítést, sőt 1922-ben meghívták Magyarországra Cháim Nachman Bialikot, a nagy héber költőt. A cionista szervezeti életet bizonyos mértékig pótolták a cionistabarát vagy cionista jellegű kisebb helyi népkörök, klubok, hebraizációs csoportok, pl. Budapesten a Józsefvárosi Zsidó Népkör, vagy a Lipótvárosi Cionista Párt Szervezete. 1923-ban, amikorra a fehérterror durva kilengései ugyan végleg megszűntek, viszont a különböző állami engedélyhez kötött foglalkozások engedélyeinek a zsidóktól való szisztematikus megvonása nagyon megnehezítette a zsidóság gazdasági helyzetét, a legalizálást a cionista mozgalomtól újból megtagadta a kormány, Patai József cionista irányzatú hetilapját, a Múlt és Jövőt pedig betiltották, s az csak havi folyóiratként éledhetett újjá, a mozgalom tevékenysége mélypontra jutott. A Zsidó Szemle kétségbeejtő anyagi helyzetben volt, s a MCSZ. mentőakciója ellenére 1923 áprilisában kénytelen volt hetilapból havilappá alakulni. Az utolsó szám 1923 május 4.-én jelent meg, utána a következő csak 1923- június 8.-án, mindössze négy oldalon, s a következő években csak szórványosan megjelenő, négy öt-oldalas számok láttak napvilágot, ami annál is súlyosabb következményekkel járt, mert az újság jelentette az egyedüli rendszeres kapcsolatot a pesti központ és a vidéki cionisták között. Ezen a holtponton a cionista mozgalom akkor kezdett túljutni, amikor 1924 első felében radikálisan átszervezték – Fried Frigyes vezetése alatt – a Makkabeát, kibővítették a vidéki szervezeti munkát és létrehozták a mozgalom ifjúsági szervezetét, az ún. Hisztadrut Hanoár Hacioni BöHungáriát (Magyarország Cionista Ifjúság Szervezete). Az ifjúság - jóllehet szerény számban való - újbóli bekapcsolódása a cionista mozgalomba azt is jelentette, hogy újra kezdődhettek az ún. "hachsarák" a fiatal cionista pioníroknak a palesztinai életre való kiképzését szolgáló mezőgazdasági táborok. A "hachsarákon, melyek lehettek ipariak, vagy mezőgazdaságiak, a fiatalok együtt laktak, nappal dolgoztak, este pedig szemniráiumokat, viatesteket rendeztek, héberül tanultak vagy járták a "népi táncot", a hórát. Városokban általános volt, hogy a mozgalomhoz tartozó 10-20 fiatal bérelt egy lakást, nappal különféle üzemekbe jártak dolgozni és este a már említett "programokat" tartották. Vidékre aratni, csépelni jártak. A mezőgazdasági hachsarák általában egy-egy cionistabarát, de nem cionista földbirtokos jóvoltából jöttek létre. Hachsarára - a mozgalmak vezetőségének direktívái szerint - elvileg 17-18 éves kor után mentek a fiatalok. A hachsarák rendszerint nyáron zajlottak, télen városi kommunákat, az ún. "plúgákat" szerveztek a cionisták. A cionista sajtó gyakran közölt vonzó, hangulatos tudósításokat a hachsarában résztvevő fiatalokról. A cionista mozgalomban a későbbiekben megindult pártosodási folyamat során pártok, illetve mozgalmak szerint különültek el a hachsarák is – azonban a közösségi életstílus azoknál a hachsaráknál is megmaradt, amelyek jobboldali ideológia alapján szerveződtek . Nem állt meg a MCSZ könyvkiadói tevékenysége sem, kiadták Herzl Judenstaat-ját (Schönfeld fordításában), Kahan Nisszon: Mi a cionizmus? és Richtmann Mózes Ortodoxia és cionizmus c. ideológiai brosúráit, Patai József verseit, publicisztikáit Patai József és Abádi Imre könyveit az új Palesztináról stb. A magyarországi cionisták irodalmi tevékenységének két legfontosabb alkotása azonban feltétlenül egyrészt Patai József magas színvonalú, részletes Herzl-életrajza, másrészt pedig Beregi Ármin "Isten árnyékában" c. cionista szellemű kétkötetes regénye volt, amelyről Schöpflin Aladár is elismerően nyilatkozott, s Kardos László bírálatot írt róla a Nyugat hasábjain. A magyarországi szervező- és propagandamunkánál lényegesen kedvezőbben alakult a palesztinai kivándorlás szervezése, bár jellemző a magyar cionizmus nehéz helyzetére, hogy még a kivándorlók egy része is azt hangsúlyozta, hogy nem a letelepedés szándékával megy Palesztinába, hanem azért, hogy a világban üldözést, nyomort szenvedő zsidóság nemzeti otthonának felépítéséhez segítséget nyújtson. Elsősorban a magyar zsidó mérnököknek jutott jelentős szerep az országépítésben: első csoportjuk 1920 májusában érkezett Palesztinába. 1920 szeptemberében a britt nagykövetség, a magyar cionisták, Hevesi budapesti főrabbi és Andrejka rendőrfőkapitány közös megbeszélése tisztázta a Palesztinába való kivándorlás jogi formalitásait az ellenforradalmi rendszer keretein belül. 1921 áprilisában újabb szakembercsoport (ügyvédek, és orvosok is) érkeztek Tel Avivba. A forradalmak után Palesztinába vándorolt Avigdor Haméiri (eredetileg Feuerstein Albert) magyar zsidó költő és újságíró, aki az izraeli héber irodalom egyik legismertebbb munkása, az egyik héber napilap irodalmi szerkesztője lett, és héberre fordította Petőfi és Ady verseit, valamint Madách Ember tragédiáját, amiért az MTA is hivatalos elismerésben részesítette. A magyar-palesztinai kulturális kapcsolatok bővítésének egy további szép és fontos gesztusa volt, amikor a cionistáknak sikerült a jeruzsálemi Héber Egyetem számára megszerezniük Goldziher Ignác, a nagy magyar orientalista könyvtárát és kéziratait. 1925 februárjában a cionista világszervezet londoni végrehajtóbizottsága Budapestre küldte vezértitkárát, I. Cohent, hogy ő próbálja meg a kormánynál kieszközölni a cionista szervezet legalizálását. Ekkor, 1925 febr. 14.-én ankétra került sor Klebelsberg Kúnó belügyminiszternél, amelyen részt vett a magyar zsidóság több prominens vezetője is. Az ankét azonban eredménytelen volt. Bethlen István ezután hivatta a neológia és az ortodoxia vezetőit, akik azonban ismét fenntartásaikat hangoztatták. Ekkor a cionisták egy időre felhagytak a legalizációra tett újabb kísérletekkel. 1925 nyarán a magyar zsidóságban a cionizmussal kapcsolatos feszültségek különös élességgel robbantak ki. Erre az 1925-ös bécsi cionista kongresszus adott alkalmat – amely a már akkor szerveződő osztrák nácik és egyéb bécsi antiszemita elemek pogromba torkolló tüntetéseit váltotta ki. Élezte a feszültséget ekkor egyrészt az, hogy erre a kongresszusra közvetlenül Magyarország szomszédságában került sor, másrészt pedig az, hogy a magyar cionisták küldöttje, Dr. Kahan Nisszon felszólalt a kongresszuson és egyrészt hivatkozott a magyar zsidóság fontos közéleti személyiségeinek, Vázsonyi Vilmosnak és Székely Ferencnek egyes, a palesztinai építőmunkát támogató ez idő tájt megjelent nyilatkozataira, másrészt élesen elítélte a magyar zsidóság hivatalos vezetőit azért, mert nem csak elzárkóznak a cionizmustól, hanem az állami hatóságoknál elérték, hogy azok ne tegyék lehetővé a cionista szervezet legalizálását. Kahan rámutatott: a kommunista Oroszországon kívül Magyarország az egyetlen, ahol nem legális a cionista mozgalom működése. A cionista kongresszus delegátusai a "magyar asszimilációt" elítélő "pfuj!" kiáltásokkal fogadták Kahan felszólalását. Válaszul a magyar felekezeti sajtó egyenesen azt állította, hogy a bécsi pogromokért a cionizmus a felelős és a cionizmus éppúgy ellensége a zsidóságnak, mint az antiszemitizmus. Dr. Léderer Sándor, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke kifejtette: a magyar zsidóság meg fogja akadályozni, hogy nálunk cionista mozgalom támadjon. Hevesi Simon főrabbi, a magyar zsidóság egyik legnagyobb tekintélyű vallási vezetője – aki szokásától eltérően, ezúttal maga is a közéleti harc terére lépett – ugyan nem ütött meg ennyire agresszív hangot, de hangsúlyozta: a magyar zsidóságban a cionizmusnak nincs és nem is lehet talaja. A cionistáknak az az állítása, hogy a cionizmus és a magyar hazafiság egymással nem ellentétesek, szemfényvesztés és talán egyes konkrét személyek esetében lehet járható út, de a zsidóság egészét illetően nem, mert a cionizmusnak logikus következménye a zsidóság nemzeti kisebbséggé való deklarálása. A magyar zsidóságot nem terelheti a cionizmus felé a numerus clausus és általában véve az ellenforradalom óta új erőre kapott magyarországi antiszemitizmus sem, mert ha a magyar zsidók e fejlemények hatására a cionizmus felé fordulnának, azzal csak annak a vádnak adnának tápot, hogy hazafiságuk csak érdekvezérelte alkalmazkodás, amelyet azonnal feladnak, amikor helyzetük mást kíván meg tőlük. Ezzel szemben a magyar zsidók hazafisága heroikusan vállalt belső odatartozás a magyarsághoz, amelyet minden körülmények között képviselniük kell. A magyar cionisták viszont egy külön ünnepélyes nyilatkozatban utasították vissza a felekezeti sajtó vádjait, ismét deklarálva, hogy a cionisták ugyanolyan jó magyar hazafiak, mint a nem-cionista zsidók. Az 1925-ös magyarországi cionistaellenes kampány ellenére a nemzetközi cionista mozgalom vezetői továbbra sem mondtak le a magyar zsidóságról. Budapesti látogatása után a palesztinai országépítés egyik fő irányítója, M. Ussiskin kijelentette: ha a politikai cionizmusnak nincsenek is perspektívái Magyarországon, a gyakorlati országépítésbe való bekapcsolódás teljesen reális törekvés és annak, hogy nem valósult eddig meg, s úgy a Zsidó Nemzeti Alap (Keren Kajemet Lejiszrael), mint a Zsidó Építési Alap (Keren Hajeszod) gyűjtőtevékenysége nagyjából eredménytelen volt, az oka kizárólag a magyar cionisták csekély önbizalma. A magyar cionisták "politikai és felekezeti rémeket" kezdtek látni, s ezért lelkesedésük ellanyhult és a munka kis csoport kezében maradt, amely persze nem képes érdemi munkát végezni. A legalitás hiányának s az ebből fakadó működésképtelenségnek a cionizmus helyzetében betöltött szerepét firtató kérdésre Ussiskin csak annyit válaszolt: a cionista munkát eredményesen lehetett végezni a cári Oroszországban is, a magyarországinál sokkal szigorúbb illegalitás körülményei között. 1925 nyarán Magyarországon újrakezdődött a Keren Kajemet Lejiszrael munkája. Kezdetben nem volt központi iroda, nem voltak vidéki biztosok, nem volt fiatal aktivista-gárda. Ennek ellenére az első havi kimutatás 10 millió koronával zárult, s decemberre elérte a 20 milliót. 1926 januárjában elkezdődött a vidéki munka. Az országban ekkor már csaknem tízezer persely volt. A rendszeres perselyadományok, ellentétben az első hónapokkal, amikor alig 1%-ot képeztek s a többi templomi, alkalmi adomány volt, 1927 elején már 50%-et képeztek. Körülbelül 30 városban kiépült a KKL. ifjúsági gárdája, és 1927 január végéig a bevétel már elérte az előző évi összbevételt. A magyar cionista mozgalom vezetői viszont úgy látták: a cionista világmozgalom vezetői túlságosan is elhanyagolják Magyarországot. Úgy vélték: ha több figyelmet fordítanak Magyarországra, ha aktívabban tárgyalnak a magyar zsidóság vagyonos és befolyásos vezetőivel, akkor eredményesebb lehetett volna a cionista propaganda. A magyar cionistáknak 1926-ban sikerült újságjukat havilapból kéthetente megjelenő lappá tenniük. Komoly sikernek kell tartanunk azt, hogy 1926 áprilisában Karinthy nyilatkozott az újságnak. Karinthy – noha nem volt cionista – teljes mértékben átlátta a magyar zsidóság dilemmáit. Rámutatott arra, hogy a felekezet vezetősége felemás, kétlaki politikát folytat, nem lép fel kellő öntudattal a zsidóság nemzeti becsülete védelmében. A zsidó vallás Karinthy szerint egy “nem létező állam alkotmánya”, vagyis egy önálló népközösség életét szabályozó törvényrendszer, s ezért a zsidókérdésnek csak kétféle megoldása van: a teljes és következetes asszimiláció vagy a cionizmus. 1926-ban a pesti izraelita hitközségtől független budai hitközség kezdeményezésére . melynek főrabbija, az országszerte ismert ékes szavú hitszónok, publicista és költő, Kiss Arnold, a palesztinai gondolatnak régi támogatója volt – létrehozták a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségét, azzal a céllal, hogy a politikai cionizmussal nem azonosuló zsidók is bekapcsolódhassanak a palesztinai országépítés munkájába. A Pro Palesztina Szövetségnek sikerült megnyerni a magyar zsidóság néhány, a cionizmussal korábban nem azonosuló jeles személyiségét, így Lőw Immánuelt, a híres, tudós szegedi főrabbit, Baracs Károly udvari tanácsost, Dr. Pfeiffer Ignác egyetemi tanárt, azonban a mozgalom taglétszáma alig érte el az ezer főt. A mélypontról való kikerülés, a bizakodás légköre hatotta át a cionista szervezet 1927 februárjában tartott országos konferenciáját, melyet a régi képviselőház üléstermében tartottak , mintegy 150 delegátus részvételével. Osztern Lipót elnök a magyar zsidó mérnökök palesztinai teljesítményeit méltatta, s hangsúlyozta: a legalizációért folytatott harc sajnos eredménytelen volt, s ebben a hivatalos magyar zsidó vezetés a hibás. Schönfeld József ismét felvetette: a Zsidó Szemlét (amely lényegében a mozgalom egyetlen tevékenységi formája volt eddig) át kell alakítani hetilappá (ez a törekvés már korábban is többször felmerült), e nélkül ő nem vállalhatja további szerkesztését. A vezetőség határozatot hozott, hogy 8000 pengőből álló sajtóalapot létesítenek, amihez minden cionistának erkölcsi kötelessége hozzájárulni, s az 1927-es peszachi félünnepeket sajtónapokkáá nyilvánítják, mely alatt minden tag tartozik legalább két előfizetőt szerezni. Igy reméltek eljutni a 2000-es előfizetői létszámig. Dr. Kahan Nisszon referált a nemzetközi helyzetről, természetesen megpróbálva azt minél kedvezőbbnek beállítani. A konferencián azonban megmutatkoztak bizonyos feszültségek is: a huszas évek közepén újjá szerveződött ifjú cionista generáció, az ún. Bariszia (fiúkat tömörítő szervezet) és az Aviva (lányokat tömörítő szervezet) tagjai (összesen kb. 400 ifjú) valamint a MCSZ. hangnemét, irányvonalát megszabó idősebb nemzedék között. A cionista mozgalom új vezetőséget választott, amely programjává tette a legalizáció kiharcolását. 1927.márciusában a cionisták kérvényt intéztek Klebelsberg belügyminiszterhez. Rámutattak: a cionizmus programját, a palesztinai zsidó nemzeti otthon megteremtését a Népszövetség már a magáévá tette. A jeruzsálemi Héber Egyetem megnyitóján már több mint 40 ország képviseltette magát. A cionista mozgalom az egész világon - az egy Szovjet-Oroszországot kivéve - legálisan működhet. Magyarországon olyan, a zsidóságon kívüli jeles személyiség foglalt mellette állást, mint Balthazár Dezső debreceni református püspök. A belügyminisztérium a kérvényt átküldte a külügyminisztériumba. A külügyminiszter javasolta az alapszabályok jóváhagyását. Ezt elfogadta a miniszterelnökség is. Igy született meg a cionisták negyedszázados harca eredményeként a 144.164./1927 sz. belügyminiszteri rendelet, amely legalizálta a magyar cionista mozgalmat. A Szövetség hivatalos szabályzatában a következő, rendkívül óvatos megfogalmazás szerepelt: a Szövetség célja az, hogy "támogassa a cionista szervezetet abban a munkában, amely arra törekszik, hogy a népszövetségi palesztinai mandátum alapján és Angliának, mind mandatárius hatalomnak támogatásával, a Népszövetségben egyesült államok ellenőrzése mellett megfelelő telepítéssel egy palesztinai 'zsidó nemzeti otthont' (Jewish national home) létesítsen." Vagyis az MCSZ. hivatalosan nem kötelezte le magát a politikai cionizmus, a zsidó állam programja mellett, s azt sem rögzítette, hogy célja a magyar zsidóság Palesztinába való kivándoroltatása lenne. Nyilvánvalóan ezt a fogalmazást a hivatalos magyar felekezeti vezetők, s a magyarságtudatukat, s állampolgári jogaikat a "külön", kisebbségi nemzeti identitás vállalásától féltő magyar zsidó tömegek beállítottsága kényszerítette rá a cionistákra. Abból, hogy Klebelsberg belügyminiszter és a miniszterelnök csak a külügyminisztérium véleményének kikérése után döntött a cionista szervezet legalizálása mellett, nyilvánvaló az, hogy a döntő tényezője a kormány állásfoglalásának a nemzetközi helyzet, bizonyos külpolitikai megfontolások lehettek. A korabeli sajtóban meg is jelentek bizonyos találgatások arról, hogy talán az ekkoriban folyó Rothermere-akció (Rothermere lord, angol sajtómágnás kampánya a trianoni békeszerződés mellett) lehetett az, ami arra késztette az ország vezetőit, hogy a cionista mozgalomnak is tegyenek egy gesztust, az ország antiszemita hírnevének, s ebből fakadó nemzetközi elszigeteltségének az enyhítése érdekében. Erre enged következtetni az, hogy a cionista mozgalom engedélyezése egybeesett azzal, hogy Bethlen az Egységespártban bejelentette: hamarosan benyújtják a numerus clausus revíziójáról szóló törvényjavaslatot. A Zsidó Szemlét a legalizálás után ugyan sikerült hetilappá fejleszteni, de a mozgalom helyzetén sem ez, sem a legalizálás ténye nem sokat lendített. A legalizáció után illetve körül a magyar cionista mozgalomban is - miniatűr méretei ellenére - megindult a nemzetközi cionista mozgalomban ekkoriban felerősödő pártosodás: az egymással szembenálló cionista frakciók kialakulása. Lényegében – a cionista világmozgalomhoz hasonlóan – ez három irányban: a vallásos (ortodox), a baloldali, és a revizionista cionizmus irányában ment végbe. A vallásos cionizmus, a Mizrachi volt a legkönnyebb helyzetben, olyan szempontból, hogy tevékenysége voltaképpen sohasem szűnt meg. Igaz, 1920 januárjában, a forradalmak után csak Budapesten és Vácott volt Mizrachi szervezet. 1921 júliusában országos konferenciát tartottak az addig inaktív Mizrachi felélesztésére. Megtervezték a rendszeres hozzájárulást a Keren Kajemethez és a Keren hajeszodhoz. A konferencia után elsősorban az ifjúsági szervezet, a Bachuré Mizrachi tevékenysége erősödött. 1922 novemberében kulturális klubot hoztak létre, amelyben csak héberül volt szabad beszélni. Kilépve a magyar ortodoxia hagyományos izoláltságából, tagjai voltak a mizrachista világszervezetnek is. Több magyar mizrachista vezető Magyarországot elhagyva fontos szerepet töltött be később a cionista világmozgalomban. A legalizáció után az addig féllegálisan működő Mizrachi – a hivatalos ortodoxia továbbra is egyértelmű elítélő álláspontja ellenére – 1928 jan. 22.-én országos szervezetként is hivatalosan megalakult, a mozgalom elnökévé Mauthner Henrik nagybirtokost, ügyvezető elnökévé Lindenbaum Lipótot választották. Természetesen a hivatalos magyar ortodoxia szerint a Mizrachi csak “cégér” a valójában vallástalan cionisták számára. A baloldali cionizmus fejlődése az ifjúsági mozgalom keretein belül indult meg. Kezdetben a Bariszia, az ifjúsági fiúszervezet keretein belül jött létre az ún. Chavruta (Barátság), amelynek tagjai fiatal fizikai munkások voltak, szocialista felfogást hirdettek. 1928-ban a baloldali cionisták a Poale Cion, a nemzetközi zsidó marxista munkásmozgalom (amelynek 1918-ban Magyarországon is volt kicsiny szervezete, mely később megszűnt), érdemeire emlékező ünnepséget szerveztek, ugyanebben az évben Putnokon tábort szerveztek, ahol előadások hangzottak el a baloldali cionista eszmeiség témaköréből. 1929-ben a cionista ifjúsági szervezetből, mely egyértelműen a “klál”-cionizmus álláspontjára helyezkedett, kivált a Hasomér Hacair, amelynek voltak már előzményei Magyarországon, jóllehet a korábbi magyarországi sómérok az erdélyiek mintájára inkább politikamentes cserkésszervezetet alkottak. 1929-ben a Hasomér hacair Kollárkúton szervezett tábort, ahol már 250-en vettek részt, a következő 2-3 évben létszámuk 600-ra nőtt. 1930-ban a Hasomér Hacair rendkűjvüli mértékben megerősödött. A harmincas évek elején felépült Budapesten a Hollán utca 14.-ben a mozgalom állandó helyisége és 2 mezőgazdasági és 2 ipari hachsarát állűjtottak fel. Hatvanban az egyébként lelkes asszimiláns Hatvany bárói család egyik tagjának, Hatvany Endrének a birtokán jött létre az egyik legfontosabb, a baloldali mozgalmak által közösen használt hachsara. 1932-ben a sómérok tovább gyarapűjtották létszámukat, szokásos nyári táborozásukon már 350-en vettek részt. A sómérok szervezkedésével párhuzamosan elkezdődött egy ortodoxabb marxista, a kommunistákhoz közelebb álló marxista munkásmozgalom szervezése is 1929 nyarán, de szigorú illegalitásban, meglehetősen romantikus körülmények között. Azonban a cionista marxisták helyzete hamarosan könnyebbé vált, mert pártfogóra találtak a magyar cionista mozgalom egyik vezetőjének, Dr. Székely Bélának a személyében, aki orvos, gyermekpszichológus, egyszersmind pedig a KKL-vel szerződéses viszonyban álló Phoenix biztosítótársaság igazgatója volt. Székely a Phoenix biztosítótársaság helyiségeit a marxista cionisták rendelkezésére bocsájtotta, sőt, mivel orvosként a budapesti Amerikai úti zsidó Szeretetkórházban dolgozott, ahol a politikai rendőrség több tagja is kezeltette magát, azt is el tudta érni, hogy amikor a mozgalom tagjai “lebuktak”, aktáikat a rendőrség megsemmisítse. A csoport tagjai állandó önképzést végeztek, a marxizmus klasszikusainak tanulmányozásán kívül lélektani előadásokat is hallgattak, mivel Székely egyik vezetője volt a budapesti Individuálpszichológiai Egyesületnek. Vitaestjeikre Székely kitűnő egyetemi tanárokat, szociológusokat hívott meg, s ezeken rendszeresen vendégül látták az illegális kommunista mozgalom tagjait is. Amikor a felnőttek szervezése a már említett lebukás miatt abbamaradt, a csoport tagjai az ifjúság megszervezésének szentelték magukat. Ez 1930 őszén indult meg. Egy vándortúra keretében végigjárták az országot, s 1931-re már beszélhettek arról, hogy “van Poálé Cion ifjúság Magyarországon”. Ekkor vették fel a Noár Háovéd (Munkásifjúság) nevet, később azonban lengyel javaslatra a Dror Habonim nevet használták. 1932-ben már elindították első palesztinai csoportjukat. Mivel az MCSZ nem akarta kompromittálni magát baloldali eszméikkel, ezért a Hasomér Hacair az MCSZ ifjúsági- és sportszakosztályaként, a Dror Habonim pedig könyvtárszakosztályaként működött. A két kis baloldali cionista mozgalom állandóan viszálykodott egymással. Amikor Magyarországon is létrejött a közvetlenül kivándorlás előtt álló,a hachasarákon már kiképzett ifjú pionírok, a chalucok szervezete, a névleg az egész cionista mozgalomhoz tartozó Hechaluc, akkor a Hasomér Hacair egyenesen meg akarta akadályozni, hogy a Dror Habonim abba bekerülhessen. Ennek az ellentétnek az oka az volt, hogy az ortodox marxista és csakugyan jelentős részben munkásfiatalokból álló Dror Habonim a tisztán proletár ideológiát hangoztatta, műjg a romantikus-idealista gyökerű és inkább értelmiségi sómérok nagyobb súlyt fektettek az egyéni karakter fejlesztésére. A baloldali csoportok ugyanis nem csak a zsidó munkásifjúságból, hanem a Rabiiképző Intézetből és az Izraelita Tanűjtóképzőből is verbuválták tagjaikat. Az egyik egykori résztvevő szavaival: “A Hasomér Hacair állt az egyik oldalon, kihangsúlyozott erkölcsi és személyi nevelésükkel. A Hasomér Hacair ifjúsága folytonos kereséseknek adta át magát, egy absztrakt világban élt és így nem is találkozott a munkásifjúság problémáival. Másrészt a Dror már szinte eltúlozta a közügyi problémákat és elhanyagolta az egyén személyi és erkölcsi fejlődését. Egy proletárifjúság, amelyet belerántottak a pártvitákba és a demagógiába…” A baloldali cionisták a mozgalmon belül kivívott viszonylag erős pozíciói ellenére a cionizmus és a marxista munkásmozgalom viszonya távolról sem volt problémamentes a harmincas évek Magyarországán. Kassák Lajos például, amikor elhívták a Poalé Cion egy vitaestjére, élesen anticionista nézeteket hangoztatott, amivel kiváltotta az egyébként baloldali Beregi Ármin felháborodását is. Beregivel szemben Székely Béla hangoztatta, hogy a cionista fiatalságot igenis marxista-szocialista szellemben kell nevelni, csak ez adhat neki ideálokat. Kassák csak a cionizmus alapvetően retrográd jellegét hangoztatta, valamint azt, hogy elvonja a zsidók energiáit a szocialista mozgalomtól, azonban a harmincas években jelent meg olyan marxista munka is Magyarországon amely – megfelelően a Komintern vonalának – a cionistákat a brit imperializmus eszközeként s az arab munkások kizsákmányolóiként tüntette fel. A magyar szociáldemokrata pártnak nem volt kimunkált, egyértelmű álláspontja a cionizmus kérdésében, azonban mindenesetre nem helyeselték azt. Ami a revizionistákat illeti, már a revizionizmus első jelentkezésekor a cionisták lapja közölte Zsabotyinszkij programját, bár nem foglalt állást vele kapcsolatban - de pozitív fejleménynek tartotta a revizionisták jelentkezését, mint amely lelkesítheti a cionista világmozgalmat. Változás csak akkor következett be, amikor 1930-ban - miután az 1929-es arab zavargások nyomán az angolok bejelentették: átmenetileg minden Palesztinába való zsidó bevándorlást leállítanak - kibontakozott a cionista mozgalom világméretű válsága, mely Weizmann 1931-es lemondásához vezetett, s ezzel párhuzamosan világossá vált, hogy a legalizáció révén némi működési teret nyert magyar cionista mozgalom a maga hagyományos, mérsékelt, óvatos vonalvezetésével nem tudja megnyerni a cionizmus felé forduló zsidó ifjúságot. Úgy látszik, ez a két fejlemény egyaránt abba az irányba hatott, hogy a magyar cionisták az ideológiai integritás, a "tiszta" cionizmus irányába tolódjanak el. Igaz, az Fried Frigyes vezette ifjúsági szervezet, amely ez idő tájt egy darabig önálló újságot, a Cherutot adott ki, a "klál"-cionizmus eszmei alapján állott, azonban a válság felerősítette a revizionisták magyarországi szimpatizánsainak befolyását is. 1930 májusában az MCSZ élén vezetőségcsere következett be, az új elnök a baloldalhoz húzó Dr. Izsák Ede lett. Ezzel egyidejűleg a cionista sajtó világossá tette: az utolsó időszak eseményei miatt már nem zárkózik el annyira a revízionista eszméktől, mint korábban. Ezt a folyamatot erősítette az is, hogy a vezetőség újraválasztása után a Zsidó Szemlét függetlenítették a MCSZ. intézőbizottságától. Schönfeld József ugyanis, a Zsidó Szemle főszerkesztője – Izsák Edével ellentétben – a a revizionista eszmék lelkes híve volt. 1930 júniusában – egyelőre a MCSZ. keretein belül – hivatalosan is megalakult a magyarországi revizionista szervezet. A revizionisták ekkoriban tartották negyedik világkonferenciájukat, amelynek Schönfeld maga is delegátusa volt. Habár Schönfeld maga sem tartott volna jónak egy "tiszta" revizionista vezetőséget a Cionista Világszervezetben, a revizionista kongresszus hangulata, tömeglelkesedése alól nem bírta kivonni magát, s meg is hívta Zsabotyinszkijt Budapestre. Ámde nem hiányoztak a revizionizmus ellenfelei sem. A mozgalom tekintélyes, régi veteránja: Bisseliches Mózes is amellett foglalt állást, hogy bár a cionista mozgalom eredeti programja kétségtelenül a zsidó állam volt, azonban később maga Herzl is a kolonizációs munkát helyezte előtérbe - s a Balfour-deklaráció végül is ebből az óvatos politikából született meg. Bisseliches aláhúzta, hogy az arabok mostanra megerősödtek, hogy velük szemben az erőszakos megoldás elképzelhetetlen. Ki tudja, mi fog történni később, "ha e két sémi nép egyesül országépítő munkában?" A modern korban minden jel arra mutat, hogy a nemzetek kénytelenek egymáshoz közeledni, az államok jelentősége és feladata megváltozik, és "a nemzetek az államoktól független autonóm nemzeti kultúréletre is szervezkedhetnek." De amikor hamarosan megjelent az ún. Simpson-jelentés, amely a palesztinai iparosítás és mezőgazdasági fejlődés kilátásait igen csekélyre, az ország újabb bevándorlók befogadására való képességét szinte nullára becsülte, majd a brit kormány újabb nyilatkozata, az ún. Passfield White Paper, amely ben az angol kormány körvonalazta a maga Palesztina-politikáját, s kijelentette: egyforma kötelezettségei vannak a zsidókkal és az arabokkal szemben, akkor az ennek nyomában a cionisták soraiban támadt csalódottság és keserűség nem kedvezett az ilyen mérsékelt hangoknak. A Zsidó Szemle úgy látta: az angolok egyszerűen felrúgták a Balfour-deklarációt, de a zsidók: "Angliával, vagy Anglia nélkül - sőt, ha kell - Anglia ellen is" ki fogják küzdeni jogaik érvényesítését. Székely Béla, a mozgalom tekintélyes vezetőinek egyike 1930-ban megjelent: "Cionisták elég volt!" c. cikkében megint csak tétlen, tespedő, halott szervezetként jellemezte a cionista mozgalmat, leszögezve, hogy régebben az illegalitás, jelenleg a Keren Kajemet és a Pro Palesztina teremti meg erre a magyar cionistáknak az ürügyet, s megint rámutatva a fiatalabb és az idősebb nemzedék közötti feszültségre. Székely 1930 áprilisára országos konferencia összehívását javasolta, addig pedig vita indult cikkéről. Akadtak, akik nem értettek egyet Székely szomorú diagnózisával, Dr. Fried Frigyes az ifjúsági szervezet részéről azt állította, hogy az ifjúság kicsiny, de jól képzett, jól szervezett tábort alkot, míg az Újpesten dolgozó Hirschl Árpád szerint a Pro Palesztina Szövetség, mint "fedőszerv" előtérbe helyezésére van szükség egyelőre. Hirschl álláspontjával ellentétben más régi cionisták, köztük maga Patai József is azt állították, hogy a "tiszta" herzli cionizmus alkalmas csak az ifjúság meghódítására és megtartására, nem pedig a Pro Palesztina, amelynek a munkáját a cionisták azzal segítik inkább, ha az eredeti cionista ideológiát állítják szembe vele. Lantos Tivadar, az ifjúsági mozgalom képviselője megint csak azt hangsúlyozta, hogy az idős cionisták túl mérsékeltek, míg a fiatalok ideológiailag tudatosabbak és ezért vonzódnak a külföldön kialakult ideologikus cionista mozgalmakhoz (a revizionizmushoz illetve a Hasomér Hacairhoz). Mások a mozgalom bajainak okát a szervezeti kérdésekben látták: azt állították, hogy a Szövetség intézőbizottsága csak az újsággal tudott eddig foglalkozni, ezért a Zsidó Szemle vezetésével egy elkülönült szervet kell megbízni. A magyarországi cionista mozgalomban bontakozó egyes pártirányzatok hamarosan összemérhették erejüket, amikor Magyarország – első ízben – delegátusokat választott a cionista világszervezet kongresszusára. Mire azonban a választásokra sor került az ún. Mac Donald-levél, Ramsay MacDonaldnek Weizmannhoz intézett levele, mely az angol politika korábbi vonalának folytatását helyezte kilátásba, s némileg korrigálta a Simpson-bizottság és Passfield állásfoglalásait, megnyugtatta a cionistákat, s csökkentette a revizionisták befolyását. Amikor felmerült, hogy Zsabotyinszkij Budapestre jön, akkor a cionista sajtó hangsúlyozta: nem Weizmann ellenfelét, nem a revizionista vezért, hanem a zsidó tömegeket mozgósítani tudó nagy szónokot tisztelik benne. (Zsabotyinszkij látogatása végül is elmaradt, mert nem kapta meg a beutazási engedélyt a magyar hatóságoktól.) Mérsékelt szellemű határozatokat hozott az MCSZ 1931. májusi országos értekezlete is: kimondva: a cionisták bizalma Angliával szemben helyreállt, az arabokkal pedig békében kell együtt élni. A világkongresszusi delegátusok megválasztásakor, 1931 júniusában már négyféle lista indult. Az ifjúsági szervezet (Hitachdut Hanoár Hacijoni BöHungária) saját programmal indult, mely lényegében a "klál"-cionizmus programjának felelt meg: minden bal- vagy jobboldali szélsőséget elutasított. Úgy a revizionisták, mint az arabokkal tárgyaló Brit Salom egyéni akcióinak véget kell vetni, szigorúan a cionista szervezet végrehajtó bizottságának utasításaihoz kell igazodni. Angliával együtt kell működni. Deklarálta a program, hogy a "nemzeti otthon" nem jelentheti az üldözött zsidók egyszerű menedékhelyét, de a zsidó államról, mint programról nem beszélt. A magántőkét be kell vonni a kolonizációba, a fiatal cionista pionírok (a chalucok) szervezete, a Hechaluc többé nem működhet egyoldalú baloldali befolyás alatt. Velük szemben a cionista baloldal a Dolgozó Erec Jiszrael választási blokkjába tömörült. A baloldali program megállapította, hogy a kolonizációs munka a cionizmus eddigi egyedüli valós eredménye, ezért a kibucoknak, a dolgozóknak a mozgósítása és a Hechaluc erősítése a legfontosabb, míg a magántőkéről nem ejtett szót. A munkásosztályra építő politika lehet az alapja az arab dolgozók megnyerésének is, akiket csak így lehet kivonni saját vezető rétegük, az arab előkelők (effendik) agitációjának a hatása alól. Angliával szorosan együtt kell működni, Weizmann politikája alapvetően helyes volt, s állást kell foglalni azokkal szemben is, akik mindent Angliától várnak, de azokkal szemben is, akik keresztes háborút hirdetnek Anglia ellen. A harmadik lista a revizionistáké volt, akiknek élén maga Schönfeld József állt. Hangsúlyozták, hogy az a tény, hogy a legutóbbi cionista világkongresszuson Weizmann kénytelen volt lemondani, a weizmanni politika csődjét bizonyítja. Ma már mindenki revizionista a lelke mélyén, amit az is bizonyít, hogy egyes revizionista célkitűzések a "klál"-cionisták, a munkáspártiak és a mizrachisták programjában is megjelentek. Anglia a bevándorlást megállította, a KKL-t jövedelmi adóval sújtja. Az angol hivatalnokok a mandátum céljainak a megvalósítását gáncsolják, a cionizmus amolyan jótékonysági akcióvá zsugorodott össze. A világszervezet vezetőségének lagymatag programja ide vezetett. A cionistáknak nem szabad lemondaniuk Transzjordániáról, mert annak kolonizálása nélkül nem keletkezhet zsidó többség az országban, sem pedig a saját fegyveres karhatalom megteremtéséről. Az ifjúsági lista programja lagymatag, a Dolgozó Erec Jiszraelé pedig marxista-gyanús. A mizrachisták tudták, hogy ők nem nyerhetik meg a választásokat, csak azzal a céllal állított jelölteket, hogy a mizrachista világlistára szavazatokat gyűjtsenek, mert a kongresszusi választások szabályai szerint azok a listák, amelyek egy-egy országban nem nyertek elég számú szavazatot ahhoz, hogy az illető ország cionista delegátusait az ő oldalukról válasszák meg, bizonyos számú kongresszusi helyet kaphattak az ilyen "elveszett" szavazatok alapján is. Programjukban a palesztinai nevelésügy a vallásosaknak való teljes átengedését és a mizrachista intézmények anyagi támogatásának fontosságát hangoztatták. A választási harc igen élesen, sokszor az egyes személyeket sem kímélve folyt, s végül is – 237 szavazattal – az ifjúsági lista győzött, így az ő jelöltjük, Dr. Fried Frigyes lett a MCSZ. képviselője a kongresszuson. Budapesten viszont – 4 fővel – többséget kaptak a revizionisták. A mizrachista lista és a baloldali lista indulására végül is formai, adminisztratív okokból nem került sor. A választásokról írott cikkében az MCSZ. elnöke, Izsák Ede azt hangoztatta, hogy: "akik a zsidó ifjúságnak egy erőszakos, hurrá-patriotikus, a német nemzetiszocialisták mintájára faragott ideált akarnak adni, azok szent meggyőződésem szerint a cionizmus és a zsidó nép sírját ássák meg", míg Schönfeld – "nem mint szerkesztő, hanem mint revizionista" hangsúlyozta, hogy a béke, a tolerancia a revizionistáknak is ideálja, s hogy a magyar revizionisták nem frázispuffogtató szájhősök. . Az 1932-es évben a cionisták ismét néhány szerény sikert könyvelhettek el: országszerte megünnepelték a Balfour-deklaráció 15 évfordulóját, Dr. Biedl Samu szegedi hitközségi elnök nyíltan kiállt a cionista eszme mellett, Budapesten megalakult az ún. Herzl-klub, a magyar rádió pedig "héber estet" adott, mely a zsidó kultúrát népszerűsítette. A pesti neológ hitközséggel való rendkívül éles viszony rendezésére is történtek kísérletek. A cionisták felvetették, hogy Magyarországon kellene megrendezni a Jewish Agency következő konferenciáját – ami alkalmat nyújtott volna a cionista eszme széles körben való propagálására is – azonban ezt a magyar hatóságok – megint csak a hivatalos zsidó felekezeti szervek nyomására – elutasították, mondván, hogy ez megzavarná a magyar zsidók közötti belső békét. 1933-ban már a magyar cionistáknak új problémával kellett foglalkozniuk: Hitler hatalomra jutásával. A hitlerizmus a magyar zsidók egyre jelentősebb része számára is nyilvánvalóvá tette, hogy a cionizmusnak igaza volt abban: az antiszemitizmus eltűnése a keresztény társadalmakban nem várható. De a magyar cionistáknak keserűen kellett konstatálniuk, hogy a magyar zsidóság idősebb nemzedéke “csöndes rezignációnak” adja át magát, a fiatalabbakban ugyan ébredezik az érdeklődés Palesztina iránt, de ez még mindig nagyon csekély ahhoz képest, amit ők vártak. A cionisták a maguk igazolását látták a nácizmusban, de ez – egyes anticionisták vádjaival ellentétben – egyáltalán nem tette őket “megértőbbekké” a nemzetiszocializmussal szemben, s a hitleri vandalizmus elitélésében szolidárisak voltak még állandó vitapartnerükkel, az Egyenlőséggel is, amikor azt a kormány a Németországgal kapcsolatos leleplező cikkei miatt átmenetileg betiltotta. A cionizmussal szembeni közhangulat megfordulását jelezte, hogy a Magyar Hírlapban az asszimiláns zsidó értelmiség tipikus képviselője, Ignotus Hugó jelentetett meg egy cikket a cionizmus mellett, elismerve, hogy csak most olvasta el Herz Judenstaatját. A cionisták méltányolták Ignotus fordulatát, de felháborította őket az a kitétele, hogy a zsidóság nemzeti otthona másutt is lehetne, mint Palesztinában. Közeledtek a XVIII. cionista világkongresszus választásai, s a magyar cionisták soraiban – noha a hitleri veszéllyel szemben az összefogás szükségességét hangoztatták – nem ültek el a belső viták. Schönfeld már nem volt annyira lelkes a revizionizmusért, kárhoztatta Zsabotyinszkijt, annak egyszemélyi vezetési törekvéseiért – viszont továbbra is élesen támadta Weizmannt és irányvonalát. Az Arlozoroff-gyilkosságot természetesen elítélte, de a revizionisták abban való bűnrészességét határozottan tagadta. Schönfeld tiltakozása ellenére az MCSZ. hivatalos jelöltjei végül is “klál”-cionista programmal indultak a választásokon. Schönfeld úgy döntött ezek után: ő és a revizionisták nem indulnak külön listával, a pártszenvedélyek felszítását ugyanis (és főleg a palesztinai telepítés pártérdekek szerinti szervezését) károsnak tartotta. Nem úgy a baloldaliak blokkja és a Mizrachi, melyek ragaszkodtak a külön listához. A baloldali blokk ismét az arab dolgozókkal való szolidáris viszony kialakítását, a KKL és a KH. döntő szerepét az országépítésben, a magántőke “üzelmei” elleni fellépést hangsúlyozta programjában, míg a Mizrachi a vallásos zsidók mielőbbi kivándoroltatását követelte, s felhívta a figyelmet arra, hogy hamarosan lesz a magyar mizrachistáknak egy saját kibucuk Palesztinában. A választást a – a hazai cionista mozgalom méreteihez képest – nagymértékű részvétel, izgatottság és színvonalas kampány jellemezte. A “klál”-cionisták – és a mögöttük meghúzódó revizionisták –, valamint a Mizrachi az “össztüzet” a baloldal ellen irányították, a “klál”-listát tekintve “a” cionista listának, ezért a baloldal sértve érezte magát. A mizrachisták viszont úgy vélték: a baloldal személyes eszközökkel (hiszen soraikba tartozott Izsák Ede és Beregi Ármin is) és valódi (marxista) eszmei orientációjának az eltitkolásával próbált tömegbázist teremteni magának. Fej-fej mellett végeztek az egyes pártok: 802 szavazattal a baloldal győzött, 773 szavazatot kaptak a “klál”-cionisták, és 728-at a Mizrachi. Eközben a belsőleg megosztott magyar cionista mozgalomnak egy új problémával kellett szembenéznie. 1933 nyarától a rendőrség és a jobboldali sajtó figyelmét mindinkább magukra vonták a cionista fiatalság, mindenekelőtt a Hasomér Hacair “hachsarái”. A magyar belbiztonsági szervek nem voltak tisztában sem a cionizmus és a kommunizmus közötti viszonnyal, sem pedig az egyes cionista baloldali csoportok ideológiája és a kommunizmus közötti különbséggel. Ráadásul olyan – téves – információk jutottak el hozzájuk, hogy a Komintern be akar épülni a cionista mozgalomba, annak segítségével akarja kifejteni – Magyarországon illegális – tevékenységét. Az a tény, hogy a helyüket kereső magyar zsidó baloldali fiatalok csakugyan sokszor “fluktuáltak” a Hasomér Hacair, valamint az illegális kommunista mozgalom illetve a szociáldemokrata ifjúsági szervezet között, tovább erősítette gyanújukat. A fiatalok közös életvitele a hachsarában még inkább megerősítette azt az érzést, hogy itt valami “kommunisztikus” kísérletről van szó. A fiúk és lányok közös táborozása pedig “erkölcsvédelmi” szempontok miatt tűnt gyanúsnak. A kibontakozó sajtókampány és a rendőrség zaklatásai hatására a cionistáknak állandóan “exkuzálniuk” kellett magukat a hatóságok felé, hangsúlyozniuk, hogy a cionizmusnak semmi köze sincs sem a szocializmushoz, sem a bolsevizmushoz, egyszersmind a különböző baloldali csoportok (mindenekelőtt a Hasomér Hacair) tevékenysége az MCSZ.-n belül is csak fedőszervek mögé rejtve folyhatott. Izsák Ede lemondása után az MCSZ elnöke az eddig a mozgalomban keveset szereplő Miklós Gyula lett, aki nem kötődött a cionista baloldalhoz. Miklós Gyula egyensúlyozni próbált a különböző cionista csoportok, valamint a hatóságok igényei között. Amikor egyesek az MCSZ. országos értekezletén ismét kísérletet tettek arra, hogy a MCSZ-t egységesen, hivatalosan “klál”-cionista szervezetté deklarálják, de ezt – elsősorban egyes ifjúsági csoportok részéről – felhördülés követte, akkor Miklós javaslatára levették a napirendről ezt az indítványt és csak arra szólítottak fel minden csoportot, hogy a törvényes kereteket mindenféleképpen tartsák tiszteletben. 1933 őszén fel kellett oszlatnia a MCSZ.-nek az Ijfúsági Kultúrszakosztályt (vagyis a Hasomér Hacairt). A kizárt “sómérok” egy, "A Zsidó" c. éles hangú röpiratban polemizáltak Miklós Gyulával. A Dror Habonim bent maradt , bár az ő helyzetük is csak a varsói központ beavatkozása után javult, s ismét befogadták őket az MCSZ-be, de olyan feltételekkel, amelyek megnehezítették számukra a szocialista eszme terjesztését. Vita zajlott a Mizrachival a hachsarák rituális ellenőrzésének kérdése körül, de ezt a kérdést végül is elnapolták. Beregi Ármin a Palesztinába való kivándorlás esélyeiről és nehézségeiről tartott előadást, hangsúlyozva: miközben a jobboldali sajtó a kivándorolni szándékozó fiatalok “hachsaráit” és azokat a földbirtokosokat támadja, akiknek a birtokán ezek zajlanak, addig a magyar belügyminiszter kijelentette: a gazdasági válság viszonyai között ma hazafias cselekedet bárki (akár zsidó, akár keresztény) kivándoroltatni és munkához juttatni. Beregi sajnálkozását fejezte ki ugyanakkor a Palesztina Hivatalt megkerülő illegális kivándorlás jelensége miatt. 1934-ben a kivándorló “chaluc”-okat segítő bizottság alakult. Állandó téma volt a mozgalomban a chalucok rossz anyagi helyzete. A probléma abban állt, hogy a hachsarákon résztvevő chalucok sokszor nem kapták meg a megfelelő felkészítést és nem tudtak megfelelni új munkahelyükön. A nem kibbucokba vagy kooperativákba került magyar cionisták Palesztinában ki voltak szolgáltatva az új klimának és az ideológiai elkötelezettséget figyelembe nem vevő munkaadóknak. A Palesztina Hivatal ezért arra is törekedett, hogy a cionista elkötelezettség mellett lehetőleg szakmát is kapjanak a chalucok. A chalucok anyagi gondjait végül a hitközség is segítette, de ez már a zsidótörvényeknek volt "köszönhető". 1935-ben váratlanul, fiatalon meghalt Schönfeld József. A Zsidó Szemle élére nem találtak hozzá hasonló agilitású főszerkesztőt. Schönfeld halála súlyos vesztesége volt a magyar cionista mozgalomnak. Schönfeld revizionista volt – de amikor már látszott, hogy a revizionisták kiválnak a cionista világszervezetből, akkor ezt elítélte. A Magyarországon a baloldalhoz hasonlóan az MCSZ. sportszakosztályaként működő revizionisták röviddel Schönfeld halála előtt kiváltak a szervezetből. Az MCSZ. miután 1935 tavasza és ősze között hiábavalóan próbálta a mintegy 300 fős revizionista csoportot meggyőzni arról, hogy vesse magát alá a Cionista Világszervezet fegyelmének, a viszony elmérgesedése után feloszlatta a sportszakosztályt és bezáratta helyiségeit. A kizártak a revizionista világszervezet részét képező külön szervezetet és külön újságot hoztak létre: “Kék-fehér”, majd “Bné Bétár” néven. (A Betár a revizionisták félkatonai ifjúsági szervezete, a “betári” a szervezet tagjának neve volt.) Zsabotyinszkij dicsőítése, a fanatikus, egész életét a zsidó állam eszméjének szentelő “betári” ideáljának bemutatása és népszerűsítése, a cionista munkásmozgalom szidalmazása az angolok politikája elleni támadások, s néha az arab népet durván becsmérlő cikkek adták meg ezeknek a kis kiadványoknak az alaphangját. A későbbiekben az is előfordult, hogy a revizionisták és a hivatalos szervezet aktivistái között az MCSZ. helyiségeiben tettlegességre, verekedésre került sor. A revizionisták, miközben élesen támadták az MCSZ.-t, amelyet tehetetlenséggel, a magyar állam és az asszimiláns neológ felekezeti vezetés kiszolgálásával vádoltak, Schönfeld emlékét igyekeztek a maguk céljaira kisajátítani, azt állítva, hogy csak betegsége és halála akadályozta meg őt abban, hogy hozzájuk csatlakozzon. 1935 elejétől a rendőrség fokozottan figyelte a sómérok tevékenységét. A nélkül, hogy tudták volna, milyen veszély fenyegeti őket, a sómérok és a Dror Habonim munkája folyt tovább. Nagy sportünnepély zajlott le Zebegényben, az ún. Somriad. A novemberi országos értekezleten Dr. Fried javasolta a Hasomér Hacair Ifjúsági Kultúrszakosztályként való újra megalakítását. A revizionisták kiválásával a pártharcok csökkentek az MCSZ.-ben. 1935-ben a cionista világszervezet delegátusi helyeit harc nélkül töltötték be, a három mandátumot megosztozott a baloldal, a jobboldal és a mizrachisták. Ebben az évben a cionisták kísérletet tettek arra, hogy a pesti izraelita hitközséget uraló, anticionista szellemiségű vezetőséggel (melynek élén ekkor Stern Samu hitközségi elnök állt, aki később a második világháború alatti szerepe miatt a cionisták éles kritikájának tárgya lett) felvegyék a harcot a hitközség vezetéséért. Létrehozták az ún. Hitközségi Zsidó Néppártot, a hitközség demokratizálásának (a szűk hitközségi választójog kiterjesztésének), a Palesztina-munka fokozásának és a hitközségi intézményeken belül folyó oktatás zsidó jellege erősítésének a jelszavával. A Hitközségi Zsidó Néppárt létrejötte hatalmas vihart kavart. Az Egyenlőség és a hitközség, de a tőlük független sajtó is azonnal úgy tüntette fel, hogy a cionisták nemzetiségi kisebbségi státust akarnak igényelni a magyar zsidóságnak. A cionisták a rágalmakat visszautasították, de ez nem segített: a közhangulat ellenük fordult, ráadásul a cionistákat egyre többféle módon zaklató rendőrség is betiltotta az új párt rendezvényeit. Az HZSNP. megalakítása után a hitközségek keretein belül addig a Palesztina-munkában résztvevők, a Pro Palesztina Szövetség tagjai közül is többen otthagyták a Palesztina-munkát. A zsidó közéletnek a cionistákkal szimpatizáló egyéniségei közül is többen úgy vélekedtek: kár volt a pesti hitközség demokratizálásának a felvetésével, a hitközségi vezetőséggel való szembeszegüléssel eljátszani a hitközségi vezetők jóindulatát a Palesztina-kérdésben, hiszen eddigre már a vezetőség álláspontja (mint arról később még szólni fogunk) ebben a kérdésben módosult, s jelentős anyagi erőket fordított Palesztinára. Az MCSZ-ből már kizárt revizionisták kárörvendő gúnnyal figyelték a cionisták pártalakítási kísérletének kudarcát. A cionisták kompromisszumra kényszerültek Sternékkel: egyrészt abbahagyták a külön párt szervezését, másrészt Sternék elvileg hozzájárultak a párt programjának két legfontosabb pontjához: a Palesztina-munka fokozásához és a hitközség demokratizálásához, egyszersmind a hitközségi képviselőtestületbe bekerült egy szervezett cionista képviselőcsoport. Talán a kompromisszumkeresés, a Palesztina-munka fontosságát végre felismerő (ugyanebben az időben az ortodox zsidóságban is indultak palesztinai akciók) nem-cionista zsidósággal való akcióegység keresése miatt közölte le a cionista sajtó éppen ekkor – és szerkesztőségi megjegyzés nélkül – Komlós Aladár egy írását. Komlós, aki mindaddig nem vett részt a cionista mozgalomban, hitet tett egy olyan álláspont mellett, amely az egyetemes, nemzetek feletti humanizmus és a magyar zsidóság magyar érzésének elfogadása mellett keresi a zsidó népi identitás megőrzésének útját. Eközben az 1936-os évben a rendőrségi zaklatások tetőpontjukat érték. 1935 őszétől gyakorlatilag gyűjtési tilalom érvényesült a Keren Kajemettel szemben. Tömegessé váltak az őrizetbe vételek. Gergelyfy András képviselő 1936 májusában interpellált a Házban a hachsarák ügyében. Kozma Miklós belügyminiszter válaszában igyekezett megnyugtatni a jobboldali honatyát, mondván: a cionista ifjúsági mozgalom és a kommunisták között nincs semmiféle kapcsolat. Ugyanakkor úgy látszik Kozma sem volt erről teljesen meggyőződve, mert valamennyi rendőri szervet felhívott a cionista baloldal figyelésére. Nem csak a szélsőjobboldali, hanem a cionistaellenes neológ sajtó is sietett csatlakozni a Hasomér Hacairt és a kommunizmust azonosító rágalomhadjárathoz. Nem használt a cionista szervezet újabb tiltakozása sem a kommunistaság gyanújával szemben. A magyar cionisták nehéz helyzete felkeltette a nemzetközi cionista mozgalom figyelmét is. Egyfelől a Jewish Agency írt a magyar cionistáknak, hogy semmiképpen se tegyenek olyasmit, ami a hatóságok rosszallását váltja ki és a mozgalom legalitásának veszélyeztetéséhez vezet. Másfelől viszont Nahum Goldman, a Cionista Világszervezet “külügyminisztere” Genfben memorandumot adott át Magyarország népszövetségi képviselőjének, amelyben kifogásolta a magyar cionisták hatósági zaklatását. Goldmanék felajánlották a magyaroknak, hogy amennyiben abbamarad a cionisták hatósági vegzálása, akkor a cionisták támogatni fogják a magyar államnak a határon túli magyarok érdekében kifejtett diplomáciai erőfeszítéseit. Cionista oldalról felmerült az a gondolat is, hogy Palesztinában (a német árukhoz hasonlóan) bojkottálni fogják a magyar árukat, de ez végül nem valósult meg. A külügyminisztérium – hasonlóan a legalizáció körüli hercehurcához – ekkor is inkább hajlott volna a cionista követelések támogatására, azonban a hivatalos zsidó felekezeti apparátussal kapcsolatot tartó kultuszminisztérium és belügyminisztérium nem szívesen engedett az ő álláspontjuknak. A cionisták arra is kísérletet tettek, hogy a Pro Palesztina Szövetség, valamint a Keren Kajemet és a Keren Hajeszod munkáját a pesti hitközség égisze alá helyezzék, s ilyen módon biztosítsák számukra a zavartalan legalitás élvezését. Az ezzel kapcsolatos tárgyalások nem jártak sikerrel, mert a pesti hitközség nem akarta elfogadni azokat a szabályokat, amelyek általában – a Jewish Agency keretein belül – a cionista pénzek kezelését tekintve a cionisták és a nem-cionisták együttműködését szabályozták. 1936 decemberében a Pro Palesztina helyiségeiben a rendőrség házkutatást tartott. Ezt követően a Magyar Cionista Szövetség a saját felügyelete alá helyezte a Palesztina Hivatal és a hachsarák felügyeletét, a Hasomér Hacair hachsaráját pedig feloszlatták. A rendőrség még ahhoz is ragaszkodott, hogy a továbbiakban a még a volt sómérok, akik már nem voltak a Hasomér Hacair tagjai, se vehessenek részt a Szövetség munkájában. Miklós Gyula az év vége felé tartott elnöki beszámolójában azt hangsúlyozta, hogy a baloldali ifjúság ugyan képes a konstruktív munkára, azonban "önállósági hypertrófiában" szenved és munkájában nem teszi lehetővé "ideologikus fölépítvényének a Szövetség vezetősége által való megszűrését." Ez az ifjúság jóhiszeműsége és hiszékenysége miatt nem tudott távol tartani magától bizonyos szélsőséges elemeket, amelyekhez a cionizmusnak köze nincsen. Az ismert rendőrségi nyomozások eredményei folytán a Szövetségnek nem maradt más hátra, mint hogy az ifjúságnak ezt az árnyalatát a Szövetség testétől elszigetelje. Ettőlaz álláspontjátóla szövetség nem térhet el, mert tűrhetetlen állapot aza bizalmatlanság, amellyel a Szövetség eme események ótaa rendőrhatóság részéről részesül. Miklós Gyula kitért a revizionistákra is, akiknek belső értékeit ugyan szintén elismerte, de deklarálta, hogy őket csak akkor fogadhatja be az MCSZ. ha szakítanak a szélsőséges nacionalizmussal és alávetik magukat a Cionista Világszervezet fegyelmének. Az elnök vázolta a pesti hitközséggel a választásokkor kötött paktum létrejöttét, eredményesnek igyekezett feltüntetni az MCSZ stratégiáját, azonban hozzátette, hogy a pesti hitközség nem tartotta be eddig a megegyezést, mert a palesztinai munkába való bekapcsolódása során egyszerűen amolyan "menedékhelynek" tekinti pusztán Palesztinát a hazájuk mostoha viszonyai miatt kivándorolt zsidók számára, és éppen ezért megkerüli a Jewish Agencyt és a cionista alapokat. A cionista baloldal viszont a maga részéről a MCSZ.-nek a baloldali szervezetek kérdésében a hatóságok felé tanúsított alkalmazkodó viselkedésében az egész cionista mozgalom válságát, ha nem is árulást, de mindenesetre amolyan kapitulációt látott. Az egész cionista baloldalt összefogó Erec Jiszrael Haovedet beadványt intézett a magyarországi kérdésekről a Cionista Világszervezet végrehajtóbizottságához. Ők Miklósék politikájában azt látták, hogy azok beérik egy értelmiségi klubszerű szervezet fenntartásával, amely a maga kis körében őrzi a cionista eszme tisztaságát. A cionizmuson kívüli zsidóság magatartásában kedvező jeleket észlelnek, azonban hangsúlyozták: a KKL-nek nincs gyűjtési engedélye és nincs normális ifjúsági mozgalom. A baloldal a Hechaluc (a látszólag közös, valójában "sómér", baloldali chaluc-szervezet) a MCSZ.-től való függetlenségét javasolta a problémák megoldása érdekében. Természetesen a magyar cionisták hazai gondjaik ellenére is figyelemmel kísérték a nemzetközi eseményeket: az arab zavargások kirobbanását és az angol kormányzat mindinkább cionistaellenes politikáját. Az MCSZ és a Pro Palesztina együtt tiltakoztak a palesztinai Törvényhozó Tanács felállításának terve (ami azt jelentette volna, hogy a jelentős számbeli többségben lévő arab lakosság a maga álláspontját érvényesítheti minden kérdésben a zsidósággal szemben), majd a bevándorlás korlátozása ellen. Patai József ebben az évben is járt Palesztinában, s optimizmussal telve jött haza. Úgy látta: a palesztinai zsidóság voltaképpen tűzpróbának tekinti a helyzetet, amelyből megerősödve került ki, az országépítésnek pedig újabb és újabb eredményei vannak. 1937 februárjában N. Goldman Budapestre jött tárgyalni, az MCSZ. helyzetéről. Goldman hangsúlyozta, hogy a világmozgalom ugyan úgy látja, hogy Magyarországon topog a cionista munka, azonban ebbe nem nyugszanak bele, idejövetelének is az a célja, hogy segítsen legyőzni a nehézségeket, és bizonyosnak tartja, hogy már nem késik soká az idő, amikor az egész magyar zsidóság részt vesz a Palesztina-munkában. 1937 novemberében pedig újabb tárgyalások folytak, ezúttal Londonban, a cionista vezetők és a magyar követ között. Ezek azonban úgy tűnik, nem vezettek komoly eredményre, mert hamarosan nagy letartóztatási hullámra került sor – ezúttal is a “hachsarák” résztvevői ellen, s a cionistaellenes sajtókampány is újrakezdődött. Mindennek ellenére a magyar cionisták úgy látták: bár a magyar zsidóság hatalmas tömegei közönyösek, a zsidó vezetőség pedig ellenséges a cionizmussal szemben, a cionisták "az elmúlt nehéz évben megtartották minden pozíciójukat, sőt, talán alig-alig észrevehetőleg, de valamicskével gyarapították azt…" A cionisták úgy látták: nem szabad megvárni azt, amíg a magyar zsidóságot a külső kényszer (az üldöztetés) fogja cionistává formálni. Különösen a vidéki munka hatékonyabb megszervezését, agilis vidéki titkárság létrehozását tartották nagyon fontosnak. 1938 februárjában Goldmann ismét Budapestre jött, de még előadást is csak a Külügyminisztérium nyomására tudott tartani (ráadásul nem csak a magyar hatóságok, hanem az őt közismert mérsékelt, a Palesztina felosztására vonatkozó tervekkel is rokonszenvező álláspontja miatt gyűlölő magyarországi revizionisták is demonstrációt terveztek ellene). 1938 februárjában a magyar cionisták beadványt intéztek a magyar hatóságokhoz a cionista mozgalom aktuális problémáiról. Négy kérdést említettek meg: a Keren Kajemet gyűjtések akadályozását, a hachsarák ügyét, a külföldi cionista előadók rendőri akadályozását és a revizionisták ténykedését. Újból kérték, hogy a rendőrség hagyja abba a hachsarák zaklatását, s megint hangsúlyozták: a cionizmus nem politikai mozgalom és a cionistáknak nincsenek nemzeti kisebbségi törekvéseik. Úgy tűnik, a beadvány némileg eredményes volt, mert a Hasomér Hacair rövidesen felújította tevékenységét. Hamarosan az Anschluss, az első zsidótörvény és az első bécsi döntés, amelynek során a visszacsatolt területeken működő jelentős cionista mozgalom is átkerült a magyar cionisták táborába, új helyzetet teremtett a magyar cionisták számára.

fel

A cionizmus és a neológia vitája

Mint a fenti vázlatos áttekintésből kitűnhetett: a cionizmusnak Magyarországon volt – csekély, ámde agilis – tábora, s ez a tábor a neológiáétól alapvetően eltérő módon jelenítette meg a zsidó kultúrát, nemzeti identitást. Hogyan viszonyult a kétféle álláspont egymáshoz a huszas-harmincas évek Magyarországán? Mint már láttuk, a neológia ezekben az évtizedekben nem változtatott a cionizmussal kapcsolatos korábbi attitűdjén, sőt ez még erősödött is. A magyar neológia elutasító attitűdje azonban kiterjedt nem csak a cionistákra, hanem a velük együttműködő nem-cionistákra is- Amikor hosszas viták után a cionisták elhatározták, hogy a cionista mozgalmat a nemzetközi fórumokon képviselő Zsidó Ügynökséget, a Jewish Agencyt a nemcionistákat is magába foglaló, elvileg az egész zsidóságot képviselő szervezetté bővítik, akkor a magyar cionisták elérték, hogy a magyar zsidóságot a tudása, magas életkora, és lelkipásztori tevékenysége miatt köztiszteletnek örvendő Lőw Immánuel képviselje az Agencyben. A magyar zsidóság két országgyűlési képviselője, Sándor Pál és Dési Géza, valamint úgy az országos ortodox mint az országos neológ iroda ekkor sajtónyilatkozatokban határolták el magukat az Agencytől, hangsúlyozva: semmiféle hivatalos felhatalmazás a magyar zsidóság részéről a Jewish Agencyben való részvételre nem történt, Lőw Immánuel nem képviseli a magyar zsidóságot, hanem csak saját magát és tiltakoznak az ellen, hogy "felekezetünket bárki is nemzetiséggé torzítsa". Lőw a konferencián mondott irénikus, a zsidóság valamennyi árnyalatát méltató és elfogadó beszédében válaszolt a nyilatkozatokra, kijelentve, hogy nem önmagát képviseli, jóllehet nem is az egész magyar zsidóságot, hanem a Pro Palesztina Szövetséget. A neológ felekezeti sajtó mindenesetre a Jewish Agencyt tisztán mint a cionisták vezette, az ő céljaikat szolgáló "fedőszervet" igyekezett beállítani, egyszersmind az ekkor elkezdődött palesztinai zavargásokat, a Siratófal körül kirobbant incidenseket úgy állította be, mint az egész cionista vállalkozás csődjét. Hangsúlyozták, hogy a cionisták elszigeteltek a világ zsidóságától, belső ellentétek marcangolják őket, végül pedig soraikban jelentős szerepet játszanak a szocialisták (pl. Léon Blum, a későbbi francia Népfront-kormány miniszterelnöke), akiknek állameszménye nyilvánvalóan távol áll a vallásos zsidóságnak a Szentfölddel kapcsolatos várakozásaitól. Időnként ez az elutasító attitűd – elsősorban az "Egyenlőség" hasábjain – a jó ízlést sértő gorombáskodásba csapott át. Az 1929-es palesztinai zavargások után például az újság 1929 őszi újévi száma közölte Heves Kornélnak, a szolnoki főrabbinak egy versét, amely az arabok által lemészárolt zsidó áldozatok sorsáért a cionistákat, a "Keletre sandító új Messiásokat" tette felelőssé. Az Egyenlőség és a Zsidó Szemle között állandó, sokszor durvahangú sajtópolémia zajlott. Szabolcsi Lajos például egy ízben a cionista munkára gyűjtött pénzek elsikkasztásával is vádolta a cionista vezetők egyikét, amire a cionisták galád rágalmazónak nevezték Szabolcsit, az Egyenlőséget pedig "antiszemita hecclapnak" titulálták. Ennek a polémiának egy külön aspektusa volt a palesztinai országépítés eredményeinek egymástól eltérő szemléletű bemutatása. Az Egyenlőség természetesen nem akarta sem a zsidóságnak a Szentföldhöz fűződő kegyes érzéseit megsérteni, sem pedig az ott folyó országépítő munka eredményeit teljesen lekicsinyelni, azonban sokszor megírta azt, hogy a gazdasági helyzet nehéz Palesztinában és azt is, hogy nem mindenki, aki oda kivándorolt, találta meg a számítását. A Zsidó Szemle természetesen mindig a legderűsebb képet festette a helyzetről, és azt hangsúlyozta: a visszatérőkből, a helyüket meg nem találókból a kellő kitartás, a kellő cionista idealizmus hiányzott, illetve egyéni problémáik miatt nem találták meg a boldogulás útját. A cionista sajtóban folyamatosan közölték a kitelepült "chalucok" leveleit arról: mennyire nagyszerű életük van a kibucokban, a kemény munka mellett kulturális élményekkel, valamint az egyes Palesztinába utazó magyar cionisták (például Patai és Schönfeld) lelkes, optimista úti beszámolóit. A neológia cionista-ellenes attitűdjének a megértéséhez több tényezőt kell figyelembe vennünk. A fő indoka ennek az attitűdnek természetesen továbbra is az volt, hogy a felekezet vezetői őszintén úgy hitték: a magyar zsidóság hazafiasságának és egyértelműen magyar nemzeti identitásának a hangsúlyozása az, ami az antiszemitizmusnak útját állhatja, az antiszemitákat meggyőzheti, viszont a zsidó nemzeti tudat hangsúlyozása érvet adhatna az antiszemiták kezébe. Voltak azonban más tényezők is. Az egyik az volt, hogy amikor a forradalom az egész régi rendszert, és a régi felekezeti élet kereteit is széttörte, a wilsoni pontok, a nemzeti önrendelkezés ideológiája áthatotta az egész világközvéleményt, ugyanakkor pedig a Balfour-deklaráció közelre hozta a cionista remények közeli megvalósulását, akkor a cionisták rendkívül erőszakosan léptek fel a magyar zsidóság hivatalos, továbbra is a régi asszimilációs ideológiához ragaszkodó vezetőivel szemben – ami természetesen rossz emlékeket hagyott. A másik pedig az, hogy a cionista, zsidó nemzeti mozgalom, mindenekelőtt Erdélyben – öntudatlanul, akarata ellenére is az utódállamok a magyar kisebbség megosztására, számarányának csökkentésére irányuló politikájának az eszköze volt. Még a legélesebben anticionista felekezeti vezető, Szabolcsi Lajos is egy ízben úgy nyilatkozott: semmi baja a magyarországi cionistákkal, kizárólag az utódállamokban működő cionista szervezetek tevékenységét kifogásolja. A cionisták számára – amikor megkísérelték a magyarországi zsidósággal kapcsolatos saját álláspontjukat megfogalmazni – akkor az elsődleges vitapartner mindig ez a neológ-liberális-asszimiláns ideológia volt. A cionisták rámutattak arra: az asszimiláció nem sikerült, s nem is sikerülhetett a magyar zsidóságnak, ahogyan az nem sikerült más országokban sem. Hitler fellépése abban az országban, ahol kis számú, többségében jól asszimilált és a gazdaságban sem túl szerepet játszó zsidóság élt, világosan bizonyítja ezt. Ha az asszimiláció ideológiája vonzó lehetett az első világháború előtti Magyarországon a zsidóság számára, most már – a fehér terror, a numerus clausus, a nehéz gazdasági helyzet fényében – be kell látnia a magyar zsidóságnak, hogy ez tévút volt. Talán az asszimiláció eredeti ideológusainak nem róható fel hibájául, hogy nem látták előre a háborút követő időszak történéseit, most azonban már le kell vonni a tanúságot. Csak az lehet megfelelő ideológia egy közösség számára , amely katasztrófák idején is kitart. A cionistáknak a neológiával szembeni kritikai attitűdje kiterjedt a zsidó életnek közvetlenül a cionizmus kérdését nem érintő aspektusaira is. A túlasszimilálódás gesztusait, a zsidó önérzet teljes feladását vetették a hivatalos felekezeti vezetőség szemére akkor például, amikor akció indult azzal a céllal, hogy az első világháborúban kiemelkedő katonai érdemeket szerzett magyar zsidók is megkaphassák a vitézi címet. (A Horthyék által egyfajta "új nemesség" kinevelésére szánt Vitézi Rend ugyanis nem vett fel a soraiba zsidókat). Ugyanígy a megfelelő zsidó öntudat hiányát látták a cionisták abban, amikor a demokraták és a hozzájuk tartozó zsidó előkelőségek a választásokon kikeresztelkedett zsidó jelölteket támogattak. Amikor Bethlen 1927-ben újjászervezte a korábbi főrendiházat (felsőház néven) s abban már (ellentétben a dualizmuskori Magyarországgal) helyet kapott a zsidó hitfelekezet is, a neológia és az ortodoxia részéről egy-egy képviselővel, akkor a cionisták kezdetben teljesen feleslegesnek vélték a felsőházi tagságot, nevetségesnek és kártékonynak tartották az érte folytatott harcot. Azonban amikor később a neológiában hangos és meglehetősen áldatlan küzdelem bontakozott ki akörül, ki képviselje a magyar neológ zsidóságot a felsőházban: Hevesi Simon-e, vagy pedig Lőw Immánuel szegedi főrabbi, akkor a cionisták ebben a vitában - noha az azt kísérő ízléstelen korteskedést, sajtóhadjáratot kifogásolták - mégiscsak állást foglaltak: éspedig Lőw mellett. Ezt azzal indokolták, hogy Lőw Immánuel mellett állott az egész vidéki zsidóság. A valóságban feltehetően az motiválta a cionistákat, hogy Lőw Immánuel kevésbé volt anticionista Hevesinél és részt vett a Pro Palesztina munkájában is, továbbá az Egyenlőség teljes szívvel Hevesit támogatta - az Egyenlőség felsülése pedig csak örömmel tölthette el a cionistákat. (A küzdelem egyébként csakugyan a pesti izraelita hitközség és a Mezey Ferenc által vezetett országos főiroda, illetve az ez utóbbi által Pest ellen mozgósított vidéki hitközségek között folyt. ) Amikor végül is Lőw lett a felsőházban a neológ izraelita hitfelekezet képviselője, akkor a cionisták ellenezték azt, hogy a megbántott Hevesi Simont a Pesti Izraelita Hitközség azzal igyekezett kárpótolni, hogy az addig nem létező budapesti "vezető főrabbi" méltóságot kreálta számára. A cionisták nem csak a neológia asszimiláns vonásait ítélték el, hanem amikor neológ oldalról a zsidósághoz való "hűségre", a zsidó identitás erősítésére törekedtek, akkor azt mindig őszintétlennek bélyegezték. Valahányszor a hivatalos magyar zsidóság vezetői hagyományhűségről, a Sulchán Áruchról és hasonlókról beszéltek, akkor a cionisták mindig felhívták a figyelmet arra, hogy ugyanezek a vezetők magánéletükben maguk sem tartják be a vallási életszabályokat. Azonban az asszimiláns attitűd elítélése a cionistákat mégsem tette vakká a nem-cionista zsidóság kulturális és erkölcsi értékeivel szemben. A magyar asszimiláns zsidóság olyan nagy egyéniségeit, mint Kiss József és Vázsonyi Vilmos, halálukkor a cionista sajtó érdemük szerint méltatta. A cionisták mindemellett tisztában voltak azzal, hogy az ő kis mozgalmuk beláthatatlanul hosszú ideig nem veheti fel a versenyt a hitközségeknek a zsidó életben betöltött szerepével. Éppen ezért a hivatalos felekezeti élet állandó bírálata mellett arra is törekedtek, hogy meghódítsák "belülről" a hitközségeket (mindenekelőtt a pesti izraelita hitközséget). Rendszerint a cionista mozgalomnak volt néhány képviselője a pesti izraelita hitközség közgyűlésében. A cionisták a hitközségi életben síkra szálltak a vallásoktatásnak, és a héber nyelv oktatásának az elmélyítéséért, a hitközségi élet belső demokratizálásáért, a hitközségi tanítók és más alkalmazottak sokszor nyomorúságos életének a rendezéséért, s általában a hitközség vezetésének a demokratizálásáért. A cionistákat a magyar politikához való viszonyul is mélyen elválasztotta a neológiától, a hivatalos zsidó közélettől. A cionisták úgy vélték: a magyar zsidóságnak vagy saját, nemzetiségi-kisebbségi jellegű pártra lenne szüksége (amilyen zsidó kisebbségi pártok léteztek például Lengyelországban, ahol a vallástól elszakadt zsidóság is jiddis nyelven beszélt, és ismerte saját kultúráját és büszke volt rá), vagy pedig, ha ez nem lehetséges, akkor távol kellene tartania magát a magyar közélettől. Az, hogy a Demokrata Párt formájában a zsidóság vállalta fel Magyarországon a konzervatív-nacionalista rendszerrel szemben a polgári liberalizmus eszményeinek a képviseletét, szerintük káros volt, kétféle értelemben is. Egyrészt a zsidóságot kompromittálta, mint a magyar társadalom jelentős részétől idegen “baloldali” eszmék terjesztőjét, érveket adott az antiszemitizmus kezébe. Másrészt a baloldali, demokratikus eszméket, mint “zsidó” eszméket jelenítette meg az ország lakossága előtt, s ezzel már önmagában korlátozta hatásosságukat, megnehezítette befogadásukat a széles tömegek számára. A cionisták különösen károsnak tartották azt, hogy a demokraták és a hozzájuk közelálló hitközségi klikk milyen komoly szerepet játszott az antidemokratikus felépítésű Pesti Izraelita Hitközségben. Elítélték ezt azért is, mert nem felelt meg a Demokrata Párt által az országos politikában hirdetett demokratikus eszményeknek, de azért is, mert a demokraták rendszerint asszimiláltak s az asszimiláció eszményének képviselői voltak, s ezt a szellemet vitték magukkal a hitközség vezetésébe is. (Sándor Pál demokrata képviselő és zsidó felekezeti vezérférfiú gyermekei például kikeresztelkedtek – ami miatt Sándor állandóan a cionisták támadásainak céltáblája volt.) Azt ezen felül különösen sajnálatosnak tartották a cionisták, hogy – mivel Vázsonyi legitimista meggyőződésű volt – a demokraták nem csak a liberális eszmék, hanem a legitimizmus mellé is le akarták kötni eleinte a magyar zsidóságot. Ez akkor, amikor még (különösen IV. Károly haláláig) a legitimista-szabadkirályválasztó ellentét a magyar belpolitikának “élő” kérdése volt, a szabadkirályválasztó táborban pedig a Gömbös vezette fajvédő-nacionalista erők jelentős szerepet játszottak, csakugyan felelőtlenség volt. De a magyar belpolitika kérdéseiben való semlegesség álláspontja a cionistákat odáig vezette, hogy például az 1922-es választásokon a Heinrich-pártot és konkrétan Dési Gézát, a zsidó vallású, Bethlenhez húzó és később kormánypárti képviselő választási kampányát támogatták, éspedig annak ellenére, hogy szkeptikusan tekintettek Bethlennek az antiszemita kilengések leállítására vonatkozó ígéreteire. Hasonlóan alakult a helyzet az 1926-os választásokon, amikor a cionisták megint csak Désit támogatták, azonban ezúttal már más szempontok miatt: Dési ugyanis ígéretet tett arra, hogy megválasztatása esetén megoldja a mozgalom legalizálásának sok éve vajúdó kérdését. (Dési egyébként nem tartotta be a cionistáknak tett ígéretét, s későbbi nyilvános fellépései is mindig élesen anticionista jellegűek voltak. A legalizációra Désitől függetlenül került végül sor.) A frankhamisítási botrány kirobbanása után is a cionista sajtó arra törekedett, hogy a zsidóság kérdését a demokratikus átalakulás kérdésétől különválassza: bár nem tagadták, hogy a zsidóság nagy része a Bethlen-rendszerrel szemben a demokratikus átalakulás táborában volt. Jóllehet a cionistáknak a Vázsonyi-párt politizálását illető kritikájában sok igazság volt, történelmi nézőpontból még sem mondhatjuk, hogy álláspontjuk helyes lett volna. Úgy véljük, a magyar zsidóság teljes emancipációja, az antiszemitizmus elleni küzdelem nem olyan harc volt, amelyet az egyetemes-emberi, demokratikus eszméktől függetlenül meg lehetett volna vívni. A liberális ellenzék és a magyar szociáldemokrácia volt az – a maga összes korlátaival együtt – amely az emberi jogokért és a demokráciáért folytatott harcot vállalta Horthy-Magyarországon, s a cionistáknak ettől a harctól akkor sem lett volna szabad magukat izolálni, ha ők a zsidóság útját alapvetően a magyar nemzetállamon kívül keresték. A szélsőjobboldaliakat, antiszemitákat is magába foglaló Bethlen-féle kormánypártot semmiféleképpen sem lett volna szabad a “dísz-zsidó” képviselőkkel és a nekik jutó szavazatokkal legitimálni. Hasonlóan kell értékelnünk a magyar cionisták Mussolini-kultuszát, a fasiszta Olaszországnak a cionista sajtóban való dicsőítgetését is – amelyben egyébként osztoztak szinte a teljes korabeli magyar újságírással, közélettel, beleértve annak viszonylag liberális képviselőit is. (Mint ismeretes, a magyar sajtó és közélet Mussolinival szembeni attitűdje alapvetően nem a fasiszta rendszer belső jellegének, hanem a Duce a trianoni békeszerződés revíziójára való fogékonyságának, s egyéb magyarbarát gesztusainak szólt.) Kétségtelen tény, hogy Olaszországban nem volt 1938-ig hivatalos antiszemitizmus, sőt, az olasz fasizmus a cionizmus felé is tett időnként gesztusokat. Ez azonban nem lett volna szabad, hogy a cionisták szeme előtt elhomályosítsa a fasizmus diktatórikus, emberellenes jellegét. A magyar belpolitika dolgaiban – a zsidókérdéstől eltekintve – való semlegesség irányvonalát a cionista mozgalom következetesen érvényesítette. Bátran vitatkoztak a “kurzus” ideológiájával, az antiszemitizmus érvrendszerével – például azzal az állítással, hogy a két forradalmat a zsidóság “csinálta” volna – de egyébként sohasem foglaltak állást a kor politikai vitáiban. A cionisták bírálták Bethlen kormányzatát is, amely szerintük csak a “nyílt”, pogromos antiszemitizmust szüntette meg, de gazdasági téren – a foglalkozási, iparengedélyek megvonásával, stb. – csak tovább nehezítette a zsidóság helyzetét. A Bethlen-korszak végén is - jóllehet az MCSZ. gratulált Bethlennek miniszterelnöksége 10 éves évfordulóján - hasonló értékelés fogalmazódott meg a cionista sajtóban a korszakról. A cionisták rámutattak arra, hogy a neológ, asszimilált zsidóságnak a parlamentben ülő képviselői túlságosan egysíkúan közelítették meg a zsidóság problémáit, ugyanis kizárólag a numerus clausus kérdését állították középpontba, s tették kritikájuk tárgyává, hallgatva a gazdasági diszkrimináció sokkal átfogóbb hallgatólagos, félhivatalos formáiról. Amikor 1932-ben Gömbös Gyula került hatalomra, s megkezdte kísérletét a Horthy-rendszer fasiszta színezetű átformálására, s külpolitikai téren is a fasiszta nagyhatalmak: Mussolini és Hitler felé orientálódott, akkor a cionisták (egyébként együtt az ortodoxokkal), azt hangsúlyozták: a miniszterelnökhöz lojálisnak kell maradni, mert a Hitlerhez való közeledés nem jelenti szükségképpen a hitleri antiszemitizmus átvételét, egyébként pedig a cionisták a "radikális nemzeti megújulás" programját nem kifogásolhatják. Gömbös egész miniszterelnöki tevékenységét a cionista újság egyáltalán nem kommentálta, mindössze annyit jegyzett meg, amikor a miniszterelnök váratlanul elhunyt, hogy talán, ha életben marad, megadatott volna neki a gyakorlatba is jobban átültetni ama híres, hatalomra jutásakor tett kijelentését, amely szerint a zsidókérdésben revideálta a maga álláspontját. Az 1930-as években a neológia cionizmussal szembeni attitűdje – elsősorban a nácizmus és a német zsidók tömeges kivándorlása hatására – lassacskán változni kezdett. Azonban a politikai cionizmust, a zsidóság nemzetként való felfogását a neológ felekezeti vezetőréteg nagy része és főleg a Pesti Izraelita Hitközség vezetősége, élén Stern Samu elnökkel – akinek szerepéről a cionista visszaemlékezők a lehető legnegatívabb képet festették később – továbbra is kategorikusan elutasította. Igaz, jelentős számban akadtak ekkor már kivételek, például a nagy múltú szegedi hitközség elnöke, Biedl Samu. Buday Goldberger Leó, az ismert nevű textilmágnás és a zsidó közélet vezető személyiségeinek egyike a kérdésről írott egyik cikkében hangsúlyozta, hogy a cionista utat a magyar zsidók nem követhetik továbbra sem, továbbá a cionista politika Erdélyben és mindenütt máshol is árt a magyar kisebbségeknek. Goldberger ismét felvetette a már sokszor hangoztatott régi vádat, hogy a nácik által hozott nürnbergi törvények is – a cionistákhoz hasonlóan – nemzeti kisebbségnek tekintik a zsidóságot, azonkívül bírálta a cionistáknak a hitközségben kifejtett, szerinte felforgató jellegű tevékenységét is, amely végső soron a hitközség demokratizálására és egyszersmind "népközséggé", vallási helyett kisebbségi érdekképviseleti szervezetté való átalakítására irányul. Ugyanakkor Sternék is elismerték ekkor már azt, hogy a pályakezdő magyar zsidóknak illetve a hazánkba menekült németeknek adott esetben a palesztinai kivándorlás lehetősége jelenti az egyedüli életesélyt. Éppen ezért létrehoztak – úgy a cionista mozgalomtól, mint a Pro Palesztina Szövetségtől függetlenül – egy deklaráltan nem-cionista, a kivándorlást segítő felekezeti szervezetet. A cionista mozgalom hivatalos nyilatkozata az eseményről azt hangsúlyozta, hogy bár ez a "Szentföldi és egyéb telepítéseket támogató egyesület" azt igazolja, hogy a palesztinai országépítés fontosságát a neológ zsidóság is kénytelen volt belátni, s ennyiben alakulása örvendetes, mégis elítélendő. Ugyanis: "cionista és nem-cionista együttműködés, Jewish Agency, KKL, KH a palesztinai országépítési mozgalom konstrukciójának jól átgondolt és tervszerűen egymásbakapcsolódó részei és a palesztinai eredmények igazolják, hogy a mű tökéletesen funkcionál. A Jewish Agencynek Magyarországon is megvan a maga szervezete a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségében, amelynek kötelékén belül már egy évtized óta kifogástalan harmóniábaqn dolgoznak együtt cionisták és nem-cionisták." Ráadásul a Jewish Agency a magyarországi Pro Palesztina tevékenységét érdemét meghaladó mértékben honorálta, ugyanis sokkal több certifikátot harcolt ki a magyaroknak, mint amennyi a magyar zsidóságnak az országépítéshez való anyagi hozzájárulása alapján arányosan járt volna. A magyar cionisták, mivel csekély mértékben sikerült eddig a magyar zsidóságot bekapcsolni a Palesztina-munkába, ezért megpróbálkoztak a PIH-en keresztül a nem-cionista elemeket megnyerni, de ezek a kísérletek "hónapokon át tartó vajúdás" után eredménytelenül végződtek, mert kezdetben tartózkodóan, később lépéről-lépéremind nyíltabban kifejezésre jutott a hivatalos magyar zsidóság álláspontja, hogy "a Jewish Agency elvet nem teszi magáévá", a zsidó országépítő alapokat szolgálni nem hajlandó, sőt "az eddig világszerte bevált és elfogadott gyűjtési metódusok teljes elvetésével valamiféle konkurrens persely útján szándékozik gyűjtést folytatni, a gyűjtés eredménye feletti rendelkezésnek a maga részére való biztosítása mellett." Az új alakulás egyébként gyakorlatilag sem válhat be, hiszen - mivel nem tagszervezete a Jewish Agencynek, nem kaphat certifikátokat, s ilyen módon nem is vándoroltathat ki fiatalokat Palesztinába. Máshol pedig zsidókat tömegesen letelepíteni nem lehet. A tervezett egyesület valódi célja a cionizmus lejáratása a magyar közvélemény előtt és a Jewish Agency-munka lehetetlenné tétele. A logikus a Pro Palesztina-munkába való bekapcsolódás lett volna, hiszen a Pro Palesztina tevékenysége azért volt olyan szűkkörű mindeddig ,mert tőle a hivatalos zsidóság magát távol tartotta.

fel

A magyar cionisták és az ortodoxia

A cionisták és az ortodoxia közötti vita jóval kevésbé volt éles, mint a neológ-asszimilációs ideológiával folytatott küzdelem. Ennek többféle oka is volt. Először is: mint láttuk, a trianoni országhatárokon belül az ortodoxia egyértelmű kisebbséget képezett. Másodszor is a cionisták a “helyét kereső” zsidóságot, elsősorban az értelmiséget, a vagyonosabb-kulturáltabb elemeket akarták befolyásolni, a cionista eszmének meghódítani, nem pedig a hagyományokba bezárkózó ortodox tömegeket. Harmadszor pedig a cionisták nagyra értékelték az ortodoxiát azért, mert az ortodoxia a maga híveit mindenesetre megóvta az asszimiláció hatásaitól. A cionistáknak a vallásreform problémájához való viszonya ellentmondásos volt. A neológia felemás konzervativizmusát, a konzervatív frázisok mögött meghúzódó vallástalanságot a cionisták állandóan gúnyos kritika tárgyává tették. Maguknak a cionistáknak a többsége sohasem élt az ortodox elvárásoknak megfelelő vallásos életet. Az egész cionista ideológia éppen arra az előfeltevésre épül, hogy a modern időkben a zsidók számára a vallási törvények betartása éppenséggel nem járható út: a zsidóságnak a cionizmus és a teljes asszimiláció között kell választania. Magyarországon is, amikor a vallási élet reneszánszát követelő hangok hallatszottak, a cionista publicisztika rámutatott arra, hogy a szombattartás és a rituális koszt fogyasztása túl nagy áldozat, amelyre a magyar zsidók többsége nem képes, s egyáltalában a modern kor alapvető tendenciája (az itt-ott ebben a korszakban keletkezett nyíltan klerikális rendszerek ellenére) a terjedő vallástalanság. Ugyanakkor viszont a cionisták tudták, hogy a zsidó kultúrát ismerő, a zsidó identitáshoz mélységesen ragaszkodó ortodoxok a cionizmus "tartalékserege": sokszor az ortodoxiától eltávolodó, de zsidó identitásukat feladni nem akaró fiatalokból kerültek ki a cionisták. . Súlyos taktikai hiba lett volna ezért a vallásreform kérdésének felvetésével az amúgy is cionistaellenes ortodoxiát véglegesen elidegeníteni önmaguktól. Akadt ugyan erre próbálkozás: éppen a hazai cionista mozgalom elnöke, az inkább baloldali beállítottságú Izsák Ede írt egy cikket arról, hogy a Sulchan Áruch már "elavult" és a modern viszonyok között csak a nagyon gazdag vallásos zsidók, vagy pedig az eleve vallási jellegű hivatást űzők (rabbik, sakterek, kántorok) tudják betartani valamennyi előírását. Egyébként is a Sulchán Áruch a száműzetésben élő zsidóság számára készült, s a Palesztinába visszatért zsidóság amúgy sem tudja valamennyi előírását betartani. A Sulchan Aruchhoz való merev ragaszkodás csak a zsidóság elvallástalanodásához és a kitéréshez vezet. Éppen ezért össze kellene hívni valamilyen rabbikból és művelt világiakból álló testületet, amely megreformálja a zsidó vallást. Azonban Izsák eszmefuttatásához a Zsidó Szemle szerkesztősége megjegyzéseket fűzött, amelyek nyilvánvalóvá tették, hogy a szerző álláspontját az egész mozgalom nem osztja. A szerkesztőségi cikk szerint Izsák diagnózisa a helyzetről helytálló, de a javasolt megoldás nem az: mert nem világos, hogyan lehetne összeállítani egy ilyen testületet, és hogyan lehetne ennek megfelelő tekintélye a zsidóságban. Majd ha Palesztinában kialakul a zsidóság új életformája, akkor be fog következni a vallási megújulás és a diaszpórában, a gettó-életformában kialakult előírások bizonyos mértékű revíziója, addig azonban várni kell. A magyar ortodoxiának a cionizmussal szembeni elutasító álláspontja az első világháború után változatlan maradt. Az 1925-ös anticionista kampányba bekapcsolódtak az ortodox vezetők is: Hartstein Lajos, az országos ortodox iroda alelnöke kifejtette, hogy a cionizmus ellentétes a vallással, kivihetetlen utópia és káros a zsidóság érdekeire (beleértve a palesztinai zsidóságot is). Az ortodox vezetők deklarálták, hogy a politikamentes Palesztina-akció is valójában cionista célokat szolgál, s ezért megtiltották a Keren Kajemet támogatását, s kizárólag a jeruzsálemi Kollel-zsidók javára való adománygyűjtést engedélyezték az ortodox templomokban. Amikor pedig 1926-ban megindult az ortodoxia magyarnyelvű hivatalos orgánuma, a "Zsidó Újság", akkor azonnal deklarálta anticionista álláspontját. Az újság többször közölt a szentföldi cionista telepesek vallástalanságát, a köztük és az ortodoxok közötti viszályokat bemutató cikkeket. Persze kénytelen volt elismerni a palesztinai cionista építőmunka eredményeit is, azt, hogy Tel Aviv a semmiből modern zsidó várossá nőtt, ámde sietve hozzátették: "De sajnos mindez a cionizmus alkotása lévén, többnyire a vallásosság kárára van. Mozik, "héber" színházak, zsidótlan mulatók tánctermek terpeszkednek még Jerüsulajim szent városában is, és az itt megnyílt, zsidónak nevezett héber egyetem a vallástalanság melegágya." A magyar ortodox vezetők a cionista szervezet legalizálása után – amelyről a neológia sajtója egyszerűen hallgatott – magabiztosan vállalták a maguk korábbi szerepét a legalizálás akadályozásában, s biztosították híveiket: az új helyzetben is tudni fogják, mi a feladatuk a cionizmussal szemben. Röviddel a legalizálás után a magyar ortodoxia megújította és megszigorította a cionista munkára kimondott korábbi tilalmat, s az ortodox sajtó élesen bírálta azokat, akik az 1904-es nagy tilalom jelentőségét el akarják homályosítani. Korein Dezső, az ismert ortodox publicista és közéleti vezérférfiú - jóllehet viszonylag barátságos hangon adott interjút többször is a Zsidó Szemlének és többször elismerte a cionizmus érdemeit abban, hogy a zsidóságtól elszakadt rétegeket visszavezette a zsidósághoz - cikkeiben a magyarországi cionisták vallástalanságát (állítása szerint pl. szombaton a cionista szervezet hivatali helyiségeiben dohányoztak) mutatta be maró gúnnyal. Függetlenül a cionisták életmódjától, a cionizmus nem fogadja el a "vallási alapot" az új zsidó állam alappillérének. Korein rámutatott arra is, (ez a bibliai hely gyakran szerepelt a cionizmusról szóló korabeli vitákban) hogy már Jeremiás próféta is arra intette a zsidókat: annak az országnak a jólétét mozdítsák elő, ahol éppen élnek. Koreinnel polemizálva a cionista Dr. Richtmann Mózes, a Rabbiképző Intézet tanára rámutatott: a cionizmus nem nemzeti-faji önérzetet jelent, nem a vallás kivonását a nemzet öndefiníciójából. Jeremiás próféta szavait helytelenül idézi Korein, mert a próféta senkit sem az idegen országokban való végleges letelepedésre bíztatott. A cionizmus kijelenthetné, hogy "vallási alapon" áll, de mit is jelentene ez? Talán kényszerítsék rá a Palesztinába vándorló zsidókra a vallásos életmódot? Ehhez a cionizmusnak nincsenek hatalmi eszközei. Majd Palesztinában, az ősök földjén a zsidók (ez a gondolat gyakran visszatért a cionizmussal szimpatizáló vallásos körök nézeteiben) "maguktól" megváltoznak, hiszen a vallástalanság az idegen talajon élés következménye. Korein álláspontja nagyjából megfelelt a világortodoxia nagyobb része "vonalának", amely – ha lehetséges – inkább csak intranzigensebbé vált a cionizmussal szemben, a húszas években zajló cionista bevándorlás és a szentföldi ortodoxok, valamint a cionisták közötti kibontakozó konfliktusok hatására. Az ortodoxok .- akiket felháborított a növekvő számú cionista , főleg pedig a baloldali kibucok vallástalan életmódja, a cionisták által teremtett iskolák vallástalan jellege, valamint Jacob de Han költő és újságíró, az Agudat Jiszrael palesztinai aktivistája 1924-ben cionista aktivisták által végrehajtott meggyilkolása - teljesíthetetlen feltételekhez (például a nők választójogtól való megfosztásához) kötötték a palesztinai zsidó önkormányzati testület (az ún. Váád Leumi) választásában való részvételüket is. Ugyanakkor a magyar ortodox zsidóság nem csatlakozott az Agudathoz sem. 1921-ben az Aguda első konferenciáján a magyar ortodoxia nem vett részt, jóllehet az elszakadt területekről érkezett néhány küldött. A magyar ortodox központi iroda nem adott választ az újságok kérdésére: miért maradnak távol a magyar ortodoxok? Mi lehetett a magyarázat? Egyrészt továbbra is a magyar ortodoxia jelentős részét az Agudattól is elválasztó mentalitásbeli különbség, másrészt azonban az is, hogy az utódállamokban a cionistákhoz hasonlóan az Agudat is a zsidó kisebbségi pártpolitika részesévé vált (már csak azért is, mert ellensúlyozni akarta a cionisták tevékenységét) s így óhatatlanul el kellett ismernie az utódállamok s a trianoni békeszerződés meghúzta határok legitimitását. Ezzel viszont a hazafiasságát és a magyar revíziós célokkal való azonosulását mindig hangsúlyozó csonka-magyarországi magyar ortodoxia természetesen nem azonosulhatott. 1929-ben – a Jewish Agency megalakulása kapcsán – a magyar ortodox zsidóság országos naggyűlése megint megerősítette a cionizmusra korábban kimondott vallási tilalmat ("iszur"), hangsúlyozva, hogy ez kiterjed az elvileg nem cionista Pro Palesztina szövetségre is, amelynek a létrehozása egyébként sem más, mint a cionisták manővere azzal a céllal, hogy a nyilvánosság előtt elleplezzék a cionista agitáció kudarcát Magyarországon. A nagygyűlés kifejezetten hangsúlyozta azt is, hogy a templomi adakozás (perselyezés) során szigorúan tilos a cionista Zsidó Nemzeti Alap számára adakozni és kizárólag csak a jeruzsálemi Kollel zsidóit szabad adományokkal segíteni. A Jewish Agency megalakulása után bekövetkezett arab zavargások, melyek számos zsidó életét követelték, Dr. Hartstein, a magyar ortodox központi iroda alelnöke szerint az ortodoxok álláspontját igazolják: azt, hogy a szentföldi zsidó élet egyetlen legitim formája a vezeklés és talmud-tanulás céljából való kivándorlás. Hartstein sajnálatát fejezte ki, hogy a "megtévesztett" hittestvérek egy utópiáért hoztak áldozatokat. Ámde a harmincas években a németországi zsidóüldözések, a zsidóságnak a diaszpórában kibontakozó kilátástalan helyzete miatt a világortodoxia, az Agudat Jiszrael álláspontja változni, módosulni kezdett. I. Breuer, az Agudat korábban legharcosabban anticionista ideológusainak egyike, maga is Palesztinába települt és nyíltan felvetette a szekuláris zsidó állam teológiai jelentősége újragondolásának szükségességét. Kialakult az Agudat új ideológiája, amely már nem a palesztinai telepítést és országépítést ellenezte, hanem csak – a Mizrachival ellentétben – ahhoz ragaszkodott, hogy ez a cionista szervezettől teljesen elkülönült önálló ortodox szervezeti formák között menjen végbe. (A későbbiekben – már a Holocaust után – az Agudat Jiszrael a cionista ideológiával szembeni fenntartásait megőrizve elismerte Izrael Államot és ott önálló politikai pártként részt vesz a politikai életben és a választásokon is.) Ez a nemzetközi trend elgondolkodásra késztette a magyar ortodoxia egyes képviselőit is. Magyarországon megélénkült a Mizrachi tevékenysége. A mizrachisták külön újságot adtak ki, “Az ösvény” címmel, amely polemizált a hivatalos ortodoxia szócsövével, a Zsidó Újsággal. A mizrachisták vitatták, hogy valóban rabbinikus tilalom alatt áll-e a Mizrachi tevékenysége, s azt állították: az 1904-es országos határozat egyrészt nem voltaképpeni "iszur" (rabbinikus tekintélyek által kimondott vallási tilalom), másrészt csak bizonyos szerencsétlen körülmények összejátszásából keletkezett. Mizrachista "hachsara" (a palesztinai pionír-életre kiképző tábor) kezdett működni Rákospalotán, s erőteljes helyi csoportok működtek Miskolcon és Debrecenben. Nem kisebb személyiség, mint Dr. Singer Leó, várpalotai ortodox főrabbi, aki azzal írta be nevét a magyar zsidóság történetébe, hogy héberről magyarra fordította a Kicur Sulchan Aruch (a Sulchan Aruch kivonata) c. törvénykönyvet, hangoztatta egy cikkében, hogy "csak I-ten útján jutunk el Cionhoz és csak Cionon át jutunk el .I-tenhez". Korein Dezső is úgy nyilatkozott, hogy bár a magyar ortodoxia még nem tisztázta a maga jövőbeli vonalvezetését, a hitleri zsidóüldözések mindenesetre megváltoztatták a helyzetet. Híre ment, hogy meg fog alakulni a magyar Agudat Jiszrael is, azonban végül is a magyar ortodoxia vezetősége kompromisszumos megoldásra szánta el magát: a neológ hitközséghez hasonlóan saját "jisuv-szövetséget" (jisuv: a Palesztinában lakó zsidóság héber elnevezése) szervezett, amely a magyar ortodox zsidók palesztinai letelepülését nem csak a cionistáktól, hanem a nemzetközi Agudat Jiszraeltől is függetlenül kívánja intézni. A megalakulást hírül adó közlemény szerint az Agudat Jiszrael magyarországi megalakítását "Magyarország sajátos viszonyai" teszik lehetetlenné, s a kérdést az ortodox vezetőség nem kívánja bővebben kifejteni. Nyilvánvaló azonban, hogy továbbra is mindenekelőtt az utódállamok-beli magyar kisebbség problematikájáról lehetett szó. Később, már az általunk tárgyalt időszak után, 1939-ben mégiscsak megalakult az Agudat Jiszrael magyarországi szervezete. Az ortodoxia - s azon belül a magyar ortodoxia - egy része azonban nem követte az Agudat Jiszraelt ezen az úton, sem ekkor, sem pedig a Holocaustot követően. Palesztinában létrejött az engesztelhetetlenül anticionista ortodoxoknak az Agudat Jiszraelt engedékenysége, kompromisszumai miatt elmarasztaló, kifejezetten a zsidó állam megsemmisítéséért harcoló, sőt, e cél érdekében a palesztinokkal is baráti kapcsolatokat kiépítő mozgalma, a Naturei Karta. (a "Város Őrei") nevű szervezet, amely elsősorban jeruzsálemi ortodoxokat tömörít. Mi több a magyar ortodoxia karizmatikus vezetőinek egyike, a "szatmári rebbe", döntő szerepet játszott a második világháború után azoknak a elméleteknek a kidolgozásában, amelyek már nem csak elutasítják a cionizmust és Izrael Államot, hanem egyenesen a cionizmust tekintik felelősnek a Holocaustért is.

fel

* * *

1938-cal új tragikus korszak kezdődött a magyar zsidóság életében: a Holocaust korszaka, amelyre ez a tanulmány már nem terjeszkedhet ki. Ebben az időszakban a magyar cionisták tevékenysége új lendületet vett, új formákat öltött, s sokkal nagyobb szerepet töltött be a magyar zsidóság életében, mint korábban. Aligha véletlen az, hogy ebben az időszakban a cionisták tanúsították a legkomolyabb mérvű ellenállást az üldözéssel szemben – ennek történetét a magyar és az izraeli történetírás már sokkal jobban feldolgozta, mint a most tárgyalt időszakét. . A magyar cionisták azonban – kis számuk, szervezetük és propagandájuk gyengeségei ellenére – döntő szerepet játszottak a magyar zsidóság életében a viszonylagos béke és biztonság időszakában is. Annak ellenére, hogy Magyarországon létrejött egy, a zsidóságot hol enyhébben, hol súlyosabban diszkrimináló, antiszemita rendszer, s annak ellenére, hogy a Balfour-deklarációval s a palesztinai országépítésnek a húszas években létrejött eredményeivel a cionista álom sokkal közelebb került a megvalósuláshoz, mint korábban, a cionisták nem tudtak kitörni ebben az időszakban elszigeteltségükből, nem tudták megnyerni a magyar zsidóság nagy tömegeit. Jelentőségüket nem is számuk, közvetlen eredményeik adják, hanem az, hogy a magyar zsidóságon belül ők voltak az egyedüliek, akik felismerték: a modern viszonyok között a zsidóság útja nem lehet sem a vallási hagyományba való bezárkózás (az ortodoxia), sem a magyarsághoz való asszimiláció (a neológia), hanem csakis a modern zsidó identitás, nemzeti állam és nemzeti kultúra megteremtése. Ellentétben a XIX. század nagy ideológiáinak, a liberalizmusnak és a marxizmusnak a reményeivel, a XX. század nem az internacionalizmus-kozmopolitizmus megvalósulásának, hanem a gyilkos etnikai-kulturális-vallási konfliktusoknak a kora lett. A népek, nemzetek útja mindenütt a nemzeti önállóság, nem pedig a transznacionális, nemzetek feletti lét felé vezetett: bizonyítja ezt a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia sorsa is századunkban. Minden nemzet közül a zsidóság fizette a legszörnyűbb árat azért, mert a nemzetekfeletti liberalizmus eszményeinek érvényesülésében bizakodott, s az önálló nemzetállam megteremtése helyett a gazdanépekbe való beolvadásra törekedett… A magyar zsidóság tömegeihez korszakunkban ez a felismerés nem hatolt el: a magyar zsidók (s általában a világ zsidósága) továbbra is bíztak az asszimiláció lehetőségében, s többre becsülték a hazai lét – korlátozott és fenyegetett – biztonságát a távoli és ismeretlen Közel-Keletnél, ahol szokatlan klíma, kényelmetlen és nehéz munka és ellenséges érzületű bennszülött lakosság várta az országépítőket. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a Palesztinába-település valójában nehéz döntés volt még az olyan veterán cionistáknak is, mint a Patai-család. A Holocaustot követő néhány évben, amikor a zsidó identitás másik két általunk taglalt formája: az ortodox és a neológ-asszimiláns életforma alapjaiban megrendült, a zsidó nemzeti identitás vállalása már sokkal több magyar zsidóban fogalmazódott meg, mint a két világháború között, ezért volt e néhány esztendőben - mielőtt a kommunista diktatúra felszámolta volna – a cionista mozgalom ekkor már a magyar zsidó életnek összehasonlíthatatlanul erősebb tényezője, mint korábban. Ezt a modern zsidó identitást azonban – mivel a magyar zsidóság már elszakadt a zsidó kultúrától – a cionisták magyar nyelven, s a magyar kultúra eszközeinek segítségével fogalmazták meg és mutatták be. Bármily szűk keretek között, de a magyar zsidók egy kis csoportja kísérletet tett saját kisebbségi identitásának a felfedezésére, újrafogalmazására, s ezzel hozzátett valamit a magyarság szellemi életéhez is. Éppen ezért a cionista törekvések, a cionista szubkultúra, például Patai József irodalmi munkássága, ellentmondásos módon ugyan, de része marad a magyar nemzeti történelemnek, a magyar nemzeti kultúrának is.

fel